Szaladits Károly (szerk.): Magánjogi döntvénytár XVII. kötet (Budapest, 1925)

10Ü Magánjogi Döntvénytár. lyamnak hiányában) a piaci árnak megfelelő koronaértéket s koronaösszeget fizeti. Azi, hogy alperes tartozása aranyban teljesítendő tartozásnak tekintessék, nem zárja ki az, hogy alperes a telekkönyvi adatokkal valószínűsített előadása szerint valószínűleg aranyakat sohasem kapott, hanem az aranytartozás vállalása nem volt egyéb, mint a fennálló koronatartozásnak konverziója. Alperes az aranyban teljesítést jogérvényesen vállalta s a 950/1923. M. E. sz. rendelet nem az aranyban felvett kölcsönökről, hanem az aranyban teljesítendő kötelezettségekről rendelkezik. Vizsgálandó azonban, -hogy az átszámított teljesítés nem volna-e méltánytalan az adósra, ha a gazdasági viszonyoknak az ügyletkötés óta történt változása, a pénz értékének csökkenése, az adósnak vagyoni és kereseti viszonyai figyelembe vétetnek, figyelembe vétetik különösen az is, hogy adós a kapott értéket miképen ruházta be és miképen konzerválta. Az aranyban visszafizetendő kölcsön a házba fektettetett, amely házal a jelzálogjog terheli. Ha a befektetés módját illetően nem is egyezik feleknek előadása, de megegyezik abban, hogy a 6000 K-s kölcsön, amelynek helyébe az aranykölcsön lépett, a házba fektet teteti. A ház 1904-ben az aranykölcsön felvételekor 25,000 —27,000 koronát ért, ez ú. n. aranykorona volt; a kölcsön összege így a házértéknek kb. egynegyedét tette (26,000 : 5989 = 4.34.) A szemlének foganatosításakor (1923. decemberében) a háznak értéke 130—140 millió papírkorona volt, ami kb. 27,000 aranykoronának felelt meg a papirkoronának decemberi értékelése szerint; leütve ebből 10 millió koronát a kölcsön idejét követő befektetések fejében marad kb. 25,000 K aranykoronaérték. A házérték ekképen körülbelül teljesen valorizálódott s az 530 cs. és kir. arany, amelynek darabja 41*20—11*30 aranykorona, decemberben sem volt lényegesen több, mint a házértéknek körülbelül egynegyede. A tartozások ú. n. valorizációját, vagyis azt, hogy az adós annyi papirkoronát legyen köteles fizetni, amennyi a kötelezett arany, avagy papirkoronák értékének megfelel, a bírói gyakorlat főleg azért nem átalánosította, mert az adós vagyona rendszerint nem valorizálódván, méltánytalan s gyakran elviselhetetlen teher volna a valorizált fizetés. Ugyanez az ok vezetett arra, hogy aranyban fizetendő, ekképen szerződésnél fogva valorizált tartozásoknál a 950/1923. M. E. sz. rendeletben szabályozott mérséklés megengedtessék. De, ha az adós vagyona, különösen az a vagyona, amelybe a kölcsön befekteltetett s amely a tartozásnak biztosítására szolgál, valorizálódott, nincs ok a tartozásnak