Szaladits Károly (szerk.): Magánjogi döntvénytár VIII. kötet (Budapest, 1915)

108 Magánjogi Döntvénytár. nek túlsó oldalán fekvő 17. számú őrházban lévő lakásukra átmenni akartak, nem voltak kötelesek az alperes által említett rendes útra kerülni, mert a mezőhegyesi vasúti állomás főnöke, akit ebben a tekintetben a rendelkezési jog megilletett, a felperes családtagjainak megengedte, hogy ezek a 47. számú őrházban levő lakásukra az említett őrházzal szemben a síneken keresztülmehessenek. A tanúk azt is vallották, hogy az állomásfőnök engedélyének közzétételekor nem volt szó arról, hogy a felperes családtagjainak az őrházra merőleges vagy rézsútos irányban szabad-e a síneken keresztülmenni? S épen ezért Sz. P. tanú vallomása szerint ők (t. i. a vasúti őrszemélyzet tagjai) nem is ellenezték azt, hogyha a felperes családtagjai rézsútos irányban mentek át a síneken, s csak akkor küldték őket vissza, ha a 22. számú váltón túl az állomási épület felé eső irányban akartak rézsút átmenni, sőt E. I. tanú vallomása szerint a felperes családtagjait, akik a tanú vallomása szerint össze-vissza jártak át a síneken, csak akkor szokták figyelmeztetni, ha vonatjárás volt; Sz. A. tanú pedig azt vallotta, hogy a felperes családtagjai a 17. és 22. számú váltók között, de inkább a 22. számú váltó közelében szoktak a síneken átjárni. Ezeknek a tanúvallomásoknak összevetéséből az állapítható meg, hogy a felperes gyermekei nemcsak a 17. számú őrházra merőleges irányban járhattak át a síneken, hanem meg volt nekik engedve az is, hogy a 17. és 22. számú váltók között rézsútos irányban is átmehettek a síneken a 17. számú őrházba julhatás céljából. Minthogy pedig abból a körülményből, hogy a felperes A. nevű gyermeke a baleset után a II. sínpár között — a 17. és 22. számú váltók közötti térben, — de a 2V. alatti térrajz adataiból kitetszően a 22. számú váltó közelében találtatott meg, az vélelmezendő, hogy a felperes gyermekeit az említett váltók között, tehát olyan helyen ütötte el az alperesi vasút vonata, ahol a gyermekeknek a síneken való átjárás meg volt engedve: a sérült gyermekeknek az a ténye, hogy ők az alperes által említett rendes út mellőzésével akartak a síneken keresztülmenni, nem róható fel olyan hibául, amely az elsőrendű alperesnek az 1874. évi XVIII. t.-c. 1. §-án alapuló kártérítési' kötelezettségét megszüntetné, még akkor sem, ha valónak volna is vehető az, hogy a felperes gyermekei már az állomási épülettől, vagy a vízdarútól kezdve a II. és III. sínpár között mentek és ezek között jutottak az elgázolás helyéig, mert ez a körülmény azzal a ténnyel szemben, hogy a gyermekek olyan helyen gázoltatlak el, ahol nekik az átjárás meg volt engedve, az elsőrendű alperes kártérítési felelőssége szempontjából közömbös.