Gottl Ágost (szerk.): Magánjogi döntvénytár I. kötet (Budapest, 1908)

í-2 Magánjogi Döntvénytár. A marosvásárhelyi kir. törvényszék: Felperesek keresetének helyt ád s kimondja, hogy R. S. örökhagyó által tanuk előtt tett és irásba foglalt nyilatkozat sem érvényes Írásbeli sem szóbeli végrendeletet nem képez s ennélfogva törvényes örökösödésnek van helye. Indokok : Felperesek az örökhagyónak tulajdonított végrendelet érvénytelenségét azon alapon vitatták, hogy az nem örökhagyó akaratából származik, de amennyiben ő alkotta volna is, érvénytelen, mert nélkülözi az írásbeli magánvégrendelet törvény szabta kellékeit. Ezzel szemben alperes álláspontja az volt, hogy örökhagyó szóbelileg kivánt végrendelkezni s ez irányban tett nyilatkozata a tanuk vallomásával bizonyithatólag érvényes szóbeli végrendeletet képez. A döntő kérdést az képezi tehát, hogv örökhagyó írásbeli avagy szóbeli végrendeletet akart-e alkotni s hogy ehez képest a rendelkező részben megjelölt okiratot mint Írásbeli magánvégrendeletet, vagy mint az emlékezet támogatására szolgáló feljegyzést kell-e elbírálni. A végrendeletet aláirt tanuk egyike 0. I. ugyan azt vallotta, hogy örökhagyó a tanuk együttes jelenlétében élőszóval azt a kijelentést tette, hogy minden vagyonát feleségének hagyja, s hogy e nyilatkozatát, amennyiben Írásbeli végrendelete meg nem állana, szóbeli végrendeletének kívánja tekinteni, L. I. tanú szerint örökhagyó végakaratának irásba foglalása után azt élőszóval azért ismételte, hogy végrendelete legyen meg Írásban és szóval is, de minthogy 0. S. tanú szerint örökhagyó végakaratának irásba foglalását kifejezetten kérte és pedig azért, hogy annak bizonyítéka maradjon, minthogy ezt a vallomást G. tanú is megerősíti, s emellett tény, hogy az örökhagyó szóbeli kijelentését a jelen volt 0. S. tanú mindjárt a kijelentés után irásba foglalta, ezt az irást örökhagyó kézjegyével ellátta s valamennyi tanú aláirta, a kir. törvényszék azt. hogy örökhagyó szóbeli végrendeletet akart volna létesíteni, a végrendeleti tanuk vallomásából annál kevésbbé állapíthatta meg. mert annak a körülménynek, hogy az irásba foglalás csak az emlékezet támogatására történt volna, ellene szól a rendelkezés tartalmi egyszerűsége és az örökhagyónak a végrendeletben jelzett súlyos betegsége, amely közeli halálát, sejtette, másrészt mert az alperes álláspontját támogató nevezett 2 tanú vallomását szembesítés után visszavonta. Minthogy pedig az 1876: XVI. tcz. helyes értelmezése szerint az Írásbeli és szóbeli végrendelet közti külömbség ama ténymegállapításon fordul meg, hogy az örökhagyó Írásban vagy szóval tett nyilatkozatának kivánt-e végrendeleti hatályt tulajdonítani, amely ténykérdést a tanuk a felperes javára döntötték el, ennélfogva a kérdéses okiratba foglalt végrendeletet csakis mint Írásbeli végrendeletet lehetett elbírálni-