Fabinyi Tihamér (szerk.): Magyar magánjog mai érvényében. Törvények, rendeletek, szokásjog, joggyakorlat. 4. rész. (Budapest, 1935)

Mt. 1767. §. Holtkéz. 17 háromolhatnak a kir. ügyészre (fiscusra); valamint az ország erdélyi részére vonatkozóan az Approbatae Constitutiones I. rész 1. címének 10. és I. rész, 6. címének 2. cikke is, melyekben ingatlan javaknak az egyház vagy az egyházi rendhez tartozók számára szerzése egyenesen mint a királyi jognak vagy valamely törvényes örökösnek sérelmére levő tiltatik. Régebbi joggyakorlatunk is a holtkézről szóló törvények főcéljául az ősiség s a királyi jog (jus regium) megóvását tekintette, így pl. a 481. sz. döntvényben (de causis ad invalidationem fassionum ex praejudicio 48) annak okául, hogy világi jószágok a kir. ügyész (fiscus) örökösödése alól örökre el ne vonassanak. Ezekből következik, hogy az ősiségi s a koronát régibb törvényeink szerint illetett háramlási jog eltörlésével megszűntek azok a tényleges viszonyok, melyeknek védelme a holtkézi törvények alkotásának főindoka volt, ami egyszersmind e törvényeknek hatálytalanná váltát is maga után vonja. Igaz ugyan, hogy a holtkézi törvények a kir. kincstár s a vér- és jogközösségben levő családtagoknak várományi igényein, s az ezekkel kapcsolatos állami érdekeken felül annak a célnak is szolgáltak, hogy az egyházi és világi rend közt a vagyoni egyensúly biztosíttassék; e legiszlativ politikai indok azonban az 1848. évi törvények által teremtett új helyzet s a magyar törvényeknek 1861. évben történt visszaállítása után jelentőségét veszítvén, a holtkézi törvények intézménye viszonyaink átalakulásával fejlődött, mai jogrendszerünkbe nem illik többé. Kétséget nem szenved, hogy a holtkézi törvények a katholikus egyházak, egyházi testületek s egyházi személyek birtokszerzését korlátozták; ellenben minden más, a törvényes bevett vallásfelekezethez tartozó felekezet egyházainak, egyházi testületei s egyházi személyeinek birtokszerzési képessége semmiféle korlátozásnak alávetve nem volt. Okszerűen fel nem tehető, hogy az 1847/48. évi törvényhozás az ugyanaz évi XX. t.-c. 2. §-ának azzal a nagy horderejű kijelentésével, hogy a hazában törvényesen bevett minden vallásfelekezetre nézve különbség nélkül tökéletes egyenlőség ós viszonosság állapíttatik meg, éppen a katholikus egyházzal szemben a jogegyenlőség elvét megcsonkítani s a bevett többi vallásfelekezeteket a birtokszerzés tekintetében nálánál nagyobb jogosítvánnyal kívánta volna felruházni. E feltevés nyílt ellentétben állana az 1847/48-iki törvények szellemével s az akkori nagy átalakulásokból szükségképen folyó jogfejlődéssel. És habár a most idézett törvény csak elvet jelentett ki, annak hatása már az abszolút korszak alatt 1852-ben kibocsátott ősiségi nyiltparancsban is nyilvánult annyiban, amenynyiben a katholikus egyházak, egyházi testületek s egyházi személyekre nézve nem tett kivételt abban az irányban, hogy az Dr. Fabinyi: öröklési jog.