Fabinyi Tihamér (szerk.): Magyar magánjog mai érvényben. Törvények, rendeletek, szokásjog, joggyakorlat. V. kötet. (Budapest, 1929)

Mt. 1770. §. Méltatlanság az öröklésre. 27 zottan nem intézkednek ugyan, de az úgy régibb, mint újabb törvényeink szelleméből világosan következtethető. Ugyanis a Hk, I. 14. és 15, c. azt rendeli, hogy a rokongyilkosok jószága és öröksége a meggyilkoltnak fiaira, vagy egyéb törvény szerint való örököseire száll. A fennállott, de már e tekintetben hatálytalan törvény intézkedése tehát még eshetőségét is kizárta annak, hogy a meggyilkolt után a gyilkosság bűntettét elkövető egyén örökösödhessék. Az ideigl. törv, szab. 7. §. utolsó bekezdése pedig a szülők által gyermekeiknek és viszont érdemetlenségi esetekben az örökségből való kitagadását megengedi. Igaz, hogy a törvénynek ez intézkedése csakis a szülők és gyermekek közötti örökösödésre vonatkozik, és hogy annak alkalmazhatósága az örökhagyó akaratától tétetik függővé, de oly esetben, midőn az örökös oly súlyosabb beszámításu cselekményt követ el, melynek következtében az örökhagyó valódi végakaratát érvényre nem emelheti, s ekként az ideigl. törv. szab. 7. §-ában gyökerező jogával nem élhet, az örököst örökségben részesíteni a törvény célzatával össze nem egyeztethető. És ha áll ez a gyermek és a szülő között felmerülhető örökösödési kérdésre, állni kell a távolabbi rokonok közötti örökösödési ügyekben is. De különben bűncselekmény annak elkövetője előnyére jogforrás nem lehetvén, a meggyilkolt egyén vagyonában, miután az örökösödés megnyílta bűnös cselekménye által idéztetett elő, a tettes örökös nem lehet, annál kevésbbé, mivel ellenesetben a bűnös cselekmény lenne mintegy megjutalmazva, mi pedig már csak a közerkölcsiség szempontjából sem engedhető meg . . . Nincs oly tételes törvényünk, amely azon esetben, ha az öröklésre közvetlen hivatott személy érdemetlenné vált, kimondaná, miszerint az érdemetlen örökösnek törvényes örökösei az öröklésből kizárva lennének. De nemcsak hogy hazai tételes törvényeink nem tartalmaznak ily tilalmat, hanem a magánjogot szabályozó törvények általában elfogadták azon jogi tételt, hogy ha a közvetlenül örökölni hivatott személy az örökséghez érdemetlenségi okból nem juthatott, olyannak tekintetik, mintha az örökhagyó előtt hunyt volna el, tehát örökösei öröklési igényüket saját személyükben közvetlenül érvényesíthetik. Sőt az általános jogérzetet is sértené oly személyeknek törvényes öröklési joguktól megfosztása, akik a bűnös cselekmény elkövetésében teljesen ártatlanok, és méltán ütköznék oly intézkedés az emberi érzületbe, amely a kiszabott büntetés foganatosítása után, az elkövetett bűnténynek nem kártérítésen alapuló következményeivel, a megbűnhődött személy ártatlan gyermekeinek törvényben gyökerező öröklési jogait is elkobozná, tehát a bűnöst és bűntelent sújtaná. (1886. jun. 4. — P. 988/1886. PHT. 205.) Alperes az ellene folyamatban volt bűnügy iratai szerint az atyját, aki után öröklési jogot igényel, életétől fosztotta meg és emiatt szándékos emberölés bűntettében mondatott ki bűnösnek