Nizsalovszky Endre (szerk.): Magyar magánjog mai érvényében. Törvények, rendeletek, szokásjog, joggyakorlat. II. kötet. Dologi jog (Budapest, 1928)

2 Bevezetés. után és ebből folyólag teljesen átalakult mai vagyonjogi viszonyaink között a dologjog törvényhozási rendezésénél hasznát alig vehetjük. Részint az ősiségi rendszer túlnyomó fontosságával, részint az akkoron volt gazdasági viszonyokkal összefügg az, hogy az 1848. előtti magánjogunkban az ingó dolgokra vonatkozó jogszabályok feltűnően alárendelt szerepet játszottak. Régi jogunk az ingó értékeket majdnem kizáróan mint olyanokat vette figyelembe, amelyek a fekvő javak szerzésének eszközéül szolgáltak, amelyek fekvő javak elidegenítéséből származtak, vagy amelyek a fekvő javakkal természeti vonatkozásban állottak (foglalás, vadászat, halászat, madarászat által — 1504: XVIII., 1729: XXII., 1802: XXIV. t.-c. stb.). Általánosságban az ingó dolgokra kiválóan a ,,jus civile", a római jog jött alkalmazásba (Hkv. bev. 2. c. 9. §.), a nélkül, hogy ez akár a tudományban különleges művelésben részesült, akár a gyakorlatban viszonyainknak megfelelő fejlődést vett volna. Ami a dologjog egyes részeit illeti: a tulajdonjogban — amint említve volt már — az ősiség szabályai domináltak. A zálogjog tekintetében fekvő javak birtoklással egybekapcsolt elzálogosítására vonatkozó, a modern jelzálogjog-rendszertől teljesen eltérő szabályok voltak érvényben. A szolgalmak közül a haszonélvezet csak az özvegyi jog szempontjából nyert bővebb szabályozást (Hkv. 1. r. 67. és 98. c, 1618: LXL, 1622: LXVII., 1647: CV. t.-c). Az idegen dolgot terhelő egyéb jogok pedig figyelemben egyáltalán nem részesültek. (,,A római törvényben vannak jura in re alinea, t. i. servitutis, pignoris, emphyteuseos, superficiei; ezek nálunk vagy ismeretlenek, vagy a követelések közé tartoznak". Frank: I. r. 193. 1.). A dologjognak csupán a birtokra vonatkozó része az, a mellyel (úgy a birtokvédelem, mint a birtok elörökítő hatálya tekintetében) régi jogunk részletesen és akként foglalkozik, hogy szabályai az ősiség megszűnte után, és az ennek következtében átalakult vagyonjogi viszonyok között is érvényesülhetnek (Hkv. 1. r. 23., 46., 68., 78., 79., 82. és 85. c. 1729: XXXVI.; 1791: LIV.; 1802: XXII.; 1807: XIII., 1836: XII. 1. §. stb.) Az egyes városok statútumainak dologjogi szabályai végre, mint az ősiség rendszerétől függetlenek, közelebb állanak ugyan az 1848. után alakult dologjoghoz, mint az ősiségtől áthatott jogszabályok; de azok a statútumok részint egymástól nagyon különböző voltuknál, részint idegen eredetöknéJ fogva igen kevéssé alkalmasak arra, hogy a dologjog egységes, nemzeti alapon való rendezésénél becsesebb anyagot szolgáltassanak. Amit az 1848: XV. t.-cikk ,,elvileg" kimondott, az ősiség eltörlését, megvalósította az 1852. nov. 29-iki (Erdélyre nézve az 1853. május 29-iki) nyiltparancs, kapcsolatban az osztrák ptkönyvnek 1853. május 1-től kezdve történt életbeléptetésével, „mely által a tulajdon és egyéb dologi jogok gyakorlása egy-