Döntvénytár. A M. K. Curia, a Budapesti Kir. Ítélő Tábla és a Pénzügyi Közigazgatási Bíróság elvi jelentőségű határozatai. Új folyam XX. kötet (Budapest, 1888)

70 alpereseket mint az örökhagyó testvéreit tekinteni akkor, midőn már az A. a. végrendelet 5 pontja is arra vall, hogy az örökhagyóra válósággal szállott örökség az ö apjáról. Mindazonáltal alperes kifogásainak s viszonkeresetének az 1876: XVI. tcz. 5. §-a alapján sem volt hely adható, mert a négy végrendeleti tanú nem egyszerűen előttemezte, hanem oly — záradékba foglalt — kijelentéssel irta alá a végrendeletet, hogy ezt az örökhagyó előttük, együttes jelenlétökben s általuk értett nyelven sajátjának nyilvánította s irta alá két helyen önkezűleg. Ezzel szemben — miután annak a feltevése, hogy a végrendeleti tanuk a záradékban valótlant akartak bizonyitani, vagy hogy ők a végrendeletet öntudatlan állapotban irták alá, alperesek védekezése szerint is kizártnak tekintendő: alperesek azt tartoztak volna bizonyitani, hogy a tanuk a végrendeletet tévedés vagy kényszer folytán látták el névaláirasaikkal. De ezt ők a ki hallgatott végrendeleti tanuknak sem az 1886. április 16-án és május 19-én, sem a harmadbirósági 639/887. sz. feloldó végzés folytán 1887. márczius 26-án és július 12-én tett vallomásaival nem bizonyították be. Vallotta ugyanis mind a négy tanú egybehangzólag azt, hogy ők S. Gyula végrendeletének hitelesítése czéljából jelentek meg a beteg szobájában s hogy azt az okiratot látták el névaláírásaikkal, a melyet mint végrendeletet irt alá az ő együttes jelenlétökben az általok ismert S. Gyula is. Vallotta mind a négy végrendeleti tanú egybehangzólag azt is, hogy S. Gyula a kérdéses alkalommal eszének s szabad akaratának teljes birtokában volt. Tévedésben tehát a tanuk sem a végrendelkező személyazonosságára s végrendelkezési képességére, sem az ügylet természetére és a végrendelkező aláírásának tényére nézve nem voltak. A záradékkal szemben sincs a tanuk tévedése bizonyítva ama tényre nézve sem, a mely szerint ők a végrendelet aláírásakor magán az okiraton igazolták azt, hogy az örökhagyó az ö együttes jelenlétökben és általok értett nyelven saját végrendeletének jelentette ki az okiratot. Mert a valónak állítása, soha sem téves állítás; alperesek pedig a J. tanúhoz intézett kérdőpontok hatodikával maguk is való ténynek akarták bizonyitani azt, hogy a végrendelkező igennel felelt azon hozzá intézett