Nizsalovszky Endre - Térfy Béla - Pusztai János - Zehery Lajos - Bacsó Ferenc - Cziffra András (szerk.): Grill-féle döntvénytár 35. 1941-1942 (Budapest, 1943)
30 Közigazgatási jog. Kb. Az 1868:LIIL t.-c. 1—8. §-ai közül — amelyeket az 189ő:XLIII. t.-c. 22. §-a kifejezetten hatályban fenntartott és az izraelita hitfelekezetekre is kiterjesztett — a 3. §. az áttérni kívánó kötelességévé teszi, hogy áttérési szándékát, meghatározott időköz megartása mellett, két alkalommal a saját egyházközsége lelkésze előtt jelentse ki. Ennek a lelkész előtti személyes, kétízbeni, tanukkal megjelenésnek célja egyrészt az, hogy az áttérő áttérési szándékát komolyan meggondolhassa, másrészt, hogy a lelkész az áttérő elhatározásának indokait megismer hesse és az áttérőt a személyes érintkezés alapján esetleg más elhatározásra bírhassa. Az 1868:LIII. t.-c. ugyanis a bevett és elismert vallásfelekezetek érdekeit, kiváltságos jogállásuknál fogva bizonyos jogvédelemben kívánta részesíteni a vallás- és lelkiismeretszabadság elveinek fenntartása mellett. Az idézett törvénycikk 5. §-a úgy rendelkezik, hogy ha a lelkész az áttérés bejelentését igazoló bizonyítványt bármely okból ki nem adna, a tanúk adnak bizonyítványt. A most említett 3. és 5. §-okban foglalt rendelkezések egybevetéséből nyilvánvaló, hogy csak az áttérőnek kötelessége a személyes jelentkezést kétízben, a lelkész előtt megkísérelni, a lelkész azonban a jelentkező személyes fogadására kifejezetten kötelezve nincsen. A lelkész előtti jelentkezés ugyanis csak kedvezmény a hitfelekezetek részére, amelylyel vagy élnek, vagy lemondanak arról, aszerint, hogy a jelentkezést meggyőzésre szolgáló alkalomnak, illetőleg csupán alakiságnak tekintik. Ekként, ha a lelkész az idézett törvényes rendelkezésben a hitfelekezetek részére biztosított, e rendelkezés céljából folyó kedvezmény alapján azzal a jogával nem élt, hogy a hivatalos helyiségében személyesen, tanukkal jelentkező áttérőt maga elé bocsássa: csak a meggyőzésre alkalmat adó jogát nem gyakorolta, amelynek éppen ebből az okból, a vallásváltoztatás érvényességére különösebb jelentősége nem lehet. Következőleg a lelkésznek az az eljárása, hogy a törvényes rendelkezések megtartásával jelentkező áttérőt nem fogadja, nem szolgálhat áz áttérés akadályául, annál kevésbbé, mert az 1868:LIII. t.-c. 1. §-a értelmében mindenkinek szabadságában áll más hitfelekezetbe vagy vallásra áttérni. Ellenkező állásfoglalás mellett a lelkésznek ilyen eljárása megakadályozná az áttérőt vallásváltoztatása keresztülvitelében, ami nemcsak az áttérőnek a törvényben biztosított jogát sértené, hanem a törvényben foglaltakkal, valamint a vallás- és lelkiismeretszabadság elvével is legélesebb ellentétben állana. Már pedig a törvényben fogaltakkal ellentétben álló eljárást jogi oltalomban részesíteni nem lehet, mert a törvény nem nyújthat oltalmat a törvénnyel szembehelyezkedő magatartásnak. Erre tekintettel a lelkész a 3. §-ban biztosított szóbarforgó joggal csak a jogok gyakorlásában megkívánt jogszerűség keretében élhet, A jogszerűség keretén kívül eső magatartása pedig már a joggal való visszaélésnek minősül, amely a vallásváltoztatás érvényességét nem érintheti. A
