Nizsalovszky Endre - Térfy Béla - Sárffy Andor - Zehery Lajos (szerk.): Grill-féle döntvénytár 26. 1932-1933 (Budapest, 1934)

Államszolgálati ügyek 6—8. 11 szóló 1923: XXXV. t.-cikk 16., illetve 3. §§. rendelkezései értelmében, az 1924. évi december hó 11-én 142.044. sz. a. hozott határozatával, végkielégítésben részesítette. A nevezett 1929. évi október 7-én beadványt intézett a székesfőváros tanácsához, amelyben az előbb felhívott határozat hatályon kívül helyezését és azt kérte, hogy részére a Tanács állandó özvegyi ellátást folyÓ7 sítson akként, hogy az 1925. évi január hó 1-étöl visszamenőleg kiutalandó nyugdíjából az általa annak idején felvett végkielégítés összege levonassék. Ezt a kérését azzal indokolta, hogy végkielégítése időpontjában már özvegy lévén, a nyugdíj megváltásához, illetve végkielégítéséhez úgy az 1912: LXV. t.-c. 43., mint az 1914: XXXVI. t.-c. 37. §-a értelmében a gyámhatóság hozzájárulása volt volna szükséges, — minthogy azonban a hozzájárulás ki nem kéretett s meg sem adatott: a végkielégítés folyósítása vele és gyermekeivel szemben is hatálytalan. Ehhez a kéréshez dr. S. R. mint B. J.-né első házasságából származott gyermeke, kiskorú Sz. J. és M. részére gyámhatóságilag kirendelt ügygondnok is csatlakozott. A Tanács a kéréseket elutasította és határozatát dr. S. R. ügygondnok fellebbezése után, a sz. törvényhatósági bizottsága — indokainál fogva — helybenhagyta. Ezt a határozatot a magyar királyi vallás- és közoktatásügyi miniszter, a nevezett fellebbezése következtében, felülvizsgálat alá vévén, azt, a fellebbezés elutasítása mellett — ugyancsak helybenhagyta. A miniszter határozatát támadja meg dr. S. R. a m. kir. közigazgatási bírósághoz intézett panaszával, lényegileg azzal az indokolással, hogy az 1923: XXXV. t.-cikk alapján igényelhető végkielégítés azoknál, kik az állandó ellátásra jogosító legkisebb szolgálati időt már elérték, nem egyéb, mint nyugdíjmegváltás, — s mert a nyugdíjtörvénynek általános rendelkezéseit az 1923: XXXV. t.-c. nem érintette, — azokat a létszámcsökkentés során történt végkielégítések eseteiben is alkalmazni kell; ezt az álláspontot különben a m. kir. pénzügyminiszternek az 53.100/1925. IV. b. sz. rendelete is megerősíti. A bíróság a panaszt alaptalannak találta, s ezért annak helyet nem adhatott a következő okokból: Az állandó ellátás helyett igénybevehető végkielégítést, mint a törvényszerű elbánásban való részesítésnek olyan módját, amelyre az alkalmazott igényt támaszthatott, s amely tőle megtagadható nem volt: az 1923: XXXV. t.-cikk létesítette. Ezzel szemben az 1912: LXV. t.-c, az 1914: XXXVI. t.-c. és az e törvények alapján kiadott törvényes helyhatósági szabályrendeletek a végkielégítésnek azt a módját ismerik, amikor az alkalmazott a nyugdíjra igényt adó legkisebb szolgálati idejét még be nem töltötte, de munkaképtelenség esete következett be, vagy az illető a törvényben megszabott korhatárt elérte. Viszont az 1912: LXV. t.-c. 43., ille'tve az 1914: XXXVI. t.-c. 37. §-ai értelmében a nyugdíjnak egy összegben való megváltása csak a már nyugdíjba helyezettnél történhetik s arra az említett jogszabályok a nyugdíjasnak