Nizsalovszky Endre - Térfy Béla - Sárffy Andor - Zehery Lajos (szerk.): Grill-féle döntvénytár 26. 1932-1933 (Budapest, 1934)
162 Büntetőjog. vitele között eltelt idő alatt nem volt olyan lelki állapotban, mely számára a cselekmény súlyának és következményeinek nyugodt megfontolását lehetővé tette volna. A megállapított tények azonban — miként arra már a kir. törvényszék is helyesen rámutatott — épen ennek ellenkezőjére nyújtanak következtetési alapot. A vádlott — a felesége megfojtásának céljára előre elkészített zsineggel zsebében — több mint 24 órán át a zavar legcsekélyebb jele nélkül folytatta megszokott életmódját; sőt aznap reggel még Z.-en is volt banki tartozását rendezni, azután együtt dolgozik a mezőn aratóival, velők nyugodtan megebédelt s délután 2 óra tájban hazament azért, hogy a marháit ellássa. Ezalatt semmi sem adódott, ami az ő kedélyvilágára zavarólag hathatott volna. így tért be aztán a lakására is, ahol a feleségét egyedül találta s úgy, ahogy azt 24 órával előbb elhatározta, végzett vele. A kir. ítélőtábla felismerése szerint a vádlottnak a válságos órákban tanúsított ez a nyugodt magatartása csak látszólagos volt, mert a vádlott május 23. óta, amikor a felesége vagyonátruházási tényéről tudomást szerzett, a kijátszottsága miatt érzett elkeseredésének hatása alatt, állandó izgalomban élt és ennek befolyása alatt állott akkor is, amikor magát a bűnös tettre elhatározta és a tettet végrehajtotta. Ezzel ellentétben a kir. Kúria úgy látta, hogy bármennyire elítélendő is a vádlott feleségének a hitvestársi hűséggel és bizalommal össze nem egyeztethető az az eljárása, hogy az ő különvagyonát a vádlott beavatása nélkül anyai rokonára ruházta, még sem lehetett a vádlottnak emiatt támadt elkeseredése olyan fokú, mely öt a vádbeli esettel kapcsolatban az elhatározás, mérlegelés és felismerés munkájában zavarhatta volna. Nem tekintve ugyanis azt, hogy a szóbanforgó vagyonátruházás ténye a feleség életfogytigtartó haszonélvezeti jogának fenntartása folytán, a vádbeli időben gyakorlatilag még semmiben sem éreztette hatását, minden a régiben maradván, vádlott az annak nyomán támadt elkeseredésből a vádbeli időpontig eltelt több mint másfél hónap alatt mindenképpen lehiggadhatott. De nem gyakorolhatott különösebb hullámzást a vádlott érzelmi világában az elhaltnak utolsó elutasító válasza sem, mert a feleségének előzőleg több ízben tanúsított hasonló magatartása után ez a válasz sem érte őt készületlenül, sőt erre épenséggel számított, tekintve, hogy maga akarta élére állítani az ügyet és előre megtervezte és elhatározta az elutasító válasz esetén követendő magatartását is. Ilyen körülmények között csak a helyzet félreismerésével juthatott a kir. ítélőtábla arra a meggyőződésre, hogy a vádlottnál épen a legválságosabb időben hiányzott a nyugodt megfontolás lehetősége és tévesen értékelte ennek folyományaként a vádlott cselekményét is, midőn abban nem a gyilkosság, hanem csupán a szándékos emberölés bűntettének tényelemeit ismerte fel. (1933. január 24. — B. II. 4851/1932. szám.)
