Nizsalovszky Endre - Térfy Béla - Sárffy Andor - Zehery Lajos (szerk.): Grill-féle döntvénytár 25. 1931-1932 (Budapest, 1933)

Csalás. (Bn. 50. §.) — Okirathamisítás. (Btk. 391—407. §.) 432. 157 hogy ámbár nem teheti magáévá mindenben a kir. ítélőtábla fejtegetését,, érdemben helyesen döntött a kir. ítélőtábla akkor, amikor a vádlottak cselekményében a csalás tényálladékát nem találta megállapíthatónak, A vádlottak az alsófokú bíróságok ténymegállapítása szerint — ismerve a zavart elméjű sértett ezen állapotát s értesülve arról, hogy ő kalandos ábrándképekkel foglalkozik, kivándorlásról s e célból ingatlanai eladásáról beszél, felhasználták a sértettnek ezt a lelki betegségét és reávették arra, hogy ingatlanait nekik azok valódi értékével arányban nem álló csekély áron eladja, illetőleg ily értelmű szerződést, majd egy pótnyilatkozatot aláírjon. Kétségtelen tehát, hogy a vádlottaknál megvolt a jogtalan vagyoni haszonszerzésre irányuló célzat és megállapítható lenne eljárásuknak fondorlatos volta is. A kir. ítélőtábla azért nem találta a csalás bűntettét megállapíthatónak, mert szerinte nem volt megnyugtató ténybeli adat arra nézve, hogy vádlottak minő fondorlatot használtak a sértettel szemben és őt mily irányban tévesztették meg. A kir. Kúria ezirányban nem látott volna akadályt a csalás megállapítására, mert a kir. ítélőtábla által is elfogadott az a ténymegállapítás, hogy sértett az ügyletkötés idején elmebeteg volt s az a másik ténymegállapítás, hogy az ingatlanuk valódi forgalmi értéke a szerződési vételárat többszörösen meghaladta, támpontokat nyújtott volna arra nézve, hogy a vádlottak a könnyen befolyásolható sértettel szemben valóban fondorlatosan jártak el. A fondorlatos megtévesztés fennforgása ugyanis — a kir. Kúria állandó joggyakorlata szerint — mindig a sértett személy egyéni körülményeihez, ezek között első sorban szellemi értékéhez, illetőleg elmebeli állapotához képest ítélendő meg. Gyenge értelmiségű, ú. n. korlátolt beszámítási képességű egyénnel szemben a fondorlatnak sokkal kisebb foka is elegendő a megtévesztésre, mint egy normális észbeli fejlettségűvel szemben. Egy kifejezetten gyengeelméjű vagy a szellemi határközi állapoton álló személyre nézve pedig a legminimálisabb szellemi befolyásolás is elegendő lehet arra, hogy önmagára káros rendelkezésbe belemenjen. De a kir. Kúria sem találta a jelen esetben megállapíthatónak a vádlottak tevékenységében a csalás tényálladékát, mert a sértett személy nem csupán gyengeelméjű, de valóságos elmebeteg volt, aki akaratelhatározási képességgel nem bírt s így megtéveszthető sem volt. Tekintettel a tiszta, ép elmeállapot és az elmebetegség, a kifejezett elmezavarodottság közötti biztos határvonal megállapításának rendkívüli nehézségére, ami miatt adott esetben gyakran az elmeorvos-szakértők is ellentétes véleményeket adnak a vádlott vagy a sértett elmeállapotának mineműségéről — a kir. Kúria elvi általánosságban nem teszi magáévá a kir. ítélőtáblának azt a felfogását, hogy elmebeteg egyénnel szemben csalást elkövetni nem lehet, mert az elmeorvosi tudomány olykor elmebetegségnek nevez oly elmeállapotokat is, melyeket jogászilag nem vonhatnak a Btk. 76. §-ában körülírt, a beszámíthatóságot kizáró elmezavar fogalma alá. De a Btk. 385. §-a is ellene szól ily kategorikus kijelentésnek, mikor azt rendeli, hogy csalást követ el az is, aki „valamely kiskorúnak vagy