Térfy Gyula (szerk.): Grill-féle döntvénytár 21. 1927-1928 (Budapest, 1929)

598 Kereskedelmi jog. számú határozatai és pedig a 6—8. alatt felsoroltak egyenes íelhivásával a Polgárijogi Határozatok Tárába 639. sz. alatt felvett P. IV. 2274/14. 1918. számú elvi jelentőségű határozatnak. 9. A marosvásárhelyi kir. Ítélőtáblának 1895. június 24-én 1243,1895. I. ker. szám alatt hozott és a m. kir. Kúria által 1510/1895. szám alatt helybenhagyott ítélete. 10. A kolozsvári táblának, mint felülvizsgálati bíróságnak 1909. G. 161. számú határozata. (Közzétéve: Térfi: A kir. ítélőtáblák felülvizsgálati tanácsainak elvi jelentőségű határozatai cimü mű XIV. kötetének 462. esetenként.) 11. A szegedi kir. táblának, mint felülvizsgálati bíróságnak 1898. G. 75. számú határozata. (Előbb idézett gyűjtemény II. kötet, 1129. sz. esete.) A bírói gyakorlat tehát a felvetett kérdésben — eltekintve a teljesen egyedülálló P. IV. 572/15. 1924. számú határozattól — évtizedeken át következetesen a fentebb kiemelt jogi álláspontnak megfelelően döntött, a gyakorlat ezek szerint állandósultnak mondható. Az ettől az állandó birói gyakorlattól való eltérést sem elméleti, sem gyakorlati szempontok nem indokolják. A zálogjognak ugyanis az a lényege, hogy az elzálogosító részéről a lekötés szándékával a hitelezőnek átadott zálog biztosítékul szolgáljon a hitelezőnek arra, hogy a követelés lejártával — a kiegyenlítés elmaradása esetén — magát a zálogból kielégíthesse, A zálog értékesítésére vonatkozó szabályok nem folynak a zálogjog lényegéből, ezek nem is kényszerítő, hanem engedélyező (dispositiv) jellegű szabályok és nem olyan föltétlen értékűek, hogy a felek érdekeinek minden körülmények közt megfelelnének. Éppen ezért nincs kizárva, hogy a felek az értékesítés mikéntjét a törvényben megjelölt módozatoktól eltérően szabályozhassák. A kereskedelmi törvénynek a zálogtárgy magánúton való eladhatását korlátozó és általában az értékesítés módozatait szabályozó rendelkezései főképen azt célozzák, hogy a zálogtárgyak eladásának hivatalos ellenőrzés alá helyezésével az adós jogos érdeke lehetőleg megóvassék. Az elzálogosító adós érdeke azonban rendszerint arra szorítkozik, hogy a zálogtárgy — ha az értékesítés törvényi lehetősége egyébként be is állott — önkényszerü eladás utján el ne kótyavetéltessék, ne adassék el kisebb öszszegért, mint amennyiért az szabályszerű értékesítés esetén elkelt volna. A. zálogbaadónak ez az érdeke azonban megfelelő védelemben részesül akkor, ha a zálogos hitelezőt szabálytalan értékesítés esetén kártérítésképen annak a különbözetnek a megtérítésére_ kötelezzük, amely a valósággal elért és a között a vételár között jelentkezik, amely a szabályszerű ut megtartása esetén elérhető lett volna. Ellenben merőben indokolatlan volna ezen túlmenően a zálogtárgy eladására egyébként jogosult hitelezőt — az értékesítés szabályellenessége miatt — ugyanazzal a joghátránnyal sújtani, amely a teljesen jogosulatlan eladás tényéhez fűződik, t. i. az előbbi állapot helvreállításának a kötelezettségével. Ebből folyóan a zálogtárgy szabálytalan értékesítésének következményeképen általános elvül azt kellett kimondani, hogy az ilyen eladás a záloghitelezőt a zálogos adóssal szemben nem az előbbi állapot helyreállítására.