Térfy Gyula (szerk.): Grill-féle döntvénytár 21. 1927-1928 (Budapest, 1929)

Segédszemélyzet. Kt. 55—60. §§. 1884: XVII. t.-c. 88—110. §§. 527 őt alperessel szemben a szolgálat jogellenes megszakításából kifolyólag kárterítési igény illeti meg. Felperes ki a szolgálatból történt elbocsátása óta a Nemzeti Kaszinóban segédtitkári minőségben áll szolgálatban — e kárigényét nem alapította arra, mintha jelenlegi keresménye az alperesnél elvezett illetményeinél kevesebb volna, hanem kárát a felmondási időre járó illetményeiben és abban a nyugdíj járandóságban számította fel, amelytől alperes jogellenesen elbocsátó ténye következtében elesett. Nincs megtámadva a fellebbezési bíróság ítélete abban a részében, mely felperesnek hat havi felmondási időre eső fizetéséhez való igényét megállapította, hanem alperes csupán annak összegét • tette felülvizsgálati panasz tárgyává. Ez a panasz alapos. Ugyanis a felmondási tidőre járó munkabért az 1910/1920. M. E. sz. rendelet 7. §-a értelmében azon munkabér szerint kell számítani, melyet az alkalmazott a szolgálati szerződésnek a felmondás időpontjában érvényben álló intézkedései értelmében élvezett. Az alperes szolgálatából felmondás nélkül jogellenesen elbocsátott felperes az 1884: XVII. t.-c. 97. §-a értelmében a kilépés előtt követelhette azt a bért, vagy egyéb illetményt, melyet a felmondási határidő alatt élvezett volna. Ebből következik, hogy alperes nem azt a munkabért tartozott felperesnek kiadni, amelyre a felmondási idő folyamán a felpereshez hasonló állású tisztviselők illetményét felemelte, mert ezt az összeget akkor, mikor a felmondási időre eső teljes járandóságot kiadni köteles volt, előre meg sem állapíthatta, hanem a felmondás idejében fennálló szerződés halározmányai szerint járó fizetést tartozott volna egyszerre és előre kifizetni, amivel a pénz későbbi romlása folytán juttatott fizetésemelések feleslegesekké váltak volna. Minthogy azonban alperes a felmondási időre eső illetményeket ki nem adta, hanem jogtalanul visszatartotta, azt a hátrányt is tartozik megtéríteni, mely a koronának az esedékesség óta beállott romlásából felperesre hárult. A felperes felmondási időre eső igényei tehát csupán e határok között voltak kártérítésképpen megítélhetők. Alperes 1924 február 14-én bocsátotta ugyan el a felperest, de minthogy az 1910 1920. M, E. sz. rendelet 2. §-ának utolsó bekezdése szerint a felmondás csak a hó utolsó napjára szólhat, és minthogy ennek megfelelően 1924. évi február egész hónapjára eső illetményei, mint a szolgálat alatt lejártak, már jogerősen megítéltettek: ehhez képest felperes felmondási ideje 1924. február 28-án vette kezdetét, az arra járó illetményeit tehát ennek az időpontnak értékében kellett számításba venni. II. A. NB./6. alatti nyugdijszabályzat 7. és 8. §-ai értelmében alperes tisztviselőnek nyugdijképessége teljesen betöltött 10 évi szolgálat után áll be. Az irányadó tényállás szerint felperes 1913. október 28-tól 1920. december 15-éig és 1922. május 1-étől 1924. február 14-éig állott alperes tényleges szolgálatában; ehhez hozzáadva az 1924. február 28-ig terjedő további 14 napot, ahonnan a felmondási idő számítandó, továbbá a hat havi felmondási időt, felperes szolgálati ideje összesen 9 évet. 4 hónapot és 15 napot tett ki: ehhez képest felperes nem állott 10 évig alperes szolgálatában és nyugdijké-