Térfy Gyula (szerk.): Grill-féle döntvénytár 17. 1916-1924 (Budapest, 1927)

61 K. Az elmezavar fennforgását a védelem annak az orvostani tételnek az alapján véli megállapíthatónak, hogy akit a morfiumra való vágy gyötör, az — ha tőle a morfiumot elvonják, — elmezavaríg menő betegségbe esik és beszámithatatlanul cselekszik. Ámde ez az orvostani tétel csak lehetőséget állit, amelynek az adott esetben fennforgó valóságát valóknak elfogadott tényekkel kellene bizonyi­tani. Ilyen tényeket azonban az alsóbiróságok nem fogadtak el valóknak. A beható szakértői vizsgálat alapján adott elmeorvosi véleményből, a bünper adataiból, a saját közvetlen észleletéből és a kihallgatott tanuk vallomásaiból a birói mérlegelés azt az itt irányadó való tényállást álla­pitotta meg, hogy vádlott öröklésileg terhelt súlyosan elfajult, csekélyebb szellemi értékű ugyan, aki azonban mindezek ellenére sem az általa elköve­tett bűncselekmény elkövetésekor nem szenvedett elmezavarban, vagy öntu­datlanságban, sem most nem szenved azok egyikében sem; vagyis akaratá­nak szabad elhatározási képességével birt és bir. Ebből a tényből pedig az is következik, mint valónak elfogadott tény, hogy a vádlott sem a bűncselekménynek terhére megállapított elkövetésekor nem szenvedett, sem most nem szenved a morfiuméhség oly mérvű betegségé­ben, amely alkalmas volt volna arra, hogy nála a morfium után való szer­telen vágy az elmezavart, vagy az öntudatlanságot előidézze. Emellett az alsóbiróságok azt a tényt is valónak fogadták el, hogy a morfiumot nélkülöző beteget jellemző izgatottság a vádlotton a bűncselek­mény elkövetése előtt, ennek idejében és utána éppenséggel nem volt ész­lelhető; sőt a nyugalmát, higgadtságát minden tanú külön kiemeli. Ebből pedig arra a következtetésre kell jutni, hogy a vádlott — ha egyébként él is a morfiummal — vagy egyáltalában nem szenvedett a morfiumra való szer­telen vágyalkozás betegségében, vagy ha ily beteges szenvedély volt is — ami tényként nincs megállapítva — azt ki is tudta elégíteni. Mindezekből pedig az alsóbiróságokkal egyetértően a kir. Kúria is arra a jogi meggyőződésre jutott, hogy a védelem által felvetett orvostani tétel, mint lehetőség, a vádlottra vonatkozóan ténybelileg nem való: tehát a Btk. 76. §-ában foglalt beszámítást kizáró elmezavar, vagy öntudatlanság a vádlottra nézve jogilag meg nem állapitható. Ami a Btk. 77. §-ában körülirt ellenállhatatlan erőszakot illeti, annak a védelem részéről való vitatása jogi tévedésen alapszik. A Btk. 77. §-ának helyes jogi értelme ugyanis az, hogy az általa el­követett cselekmény annak nem számitható be, akit másnak leküzdhetlen testi ereje, vagy a saját illetve hozzátartozója életét, testi épségét közvet­lenül veszélyeztető fenyegetése, más szóval testi, vagy lelki lenyűgöző, el nem hárítható kényszer tett egy büntetendő cselekménynek akaratellenes el­követőjévé. Ámde az adott esetben a vádlott ilyen természetű kényszerrel nem is védekezett és a valónak vett tényállásban nyoma sincs annak, hogy a vádlott a vádbeli bűncselekményt csak mint más embernek testi erővel, vagy lelki kényszerrel reávett eszköze követte volna el. A Btk. 77. §. alapján a beszámítást kizáró oknak védelmi vitatása tehát a Btk. 77. §-ának helyte­len jogi értelmezéséből eredt. Ha pedig a védelem az ellenállhatatlan kényszert a morfiuméhség szer­telen szenvedélyében látja — és az írásbeli indokolás szerint ez az eset fo-

Next

/
Oldalképek
Tartalom