Térfy Gyula (szerk.): Grill-féle döntvénytár 17. 1916-1924 (Budapest, 1927)

52 80. 69. §. 1. p. 590. sz. A vádbeli kötelességszegésre elhatározott közhivatalnok jutalmazása bünsegédi bünrészesség és nem felbujtás; mert a tettesben az elhatározás már megvolt, arra őt tehát reábirni nem kellett. Minthogy azonban a tettes elhatározása a kézhez veendő jutalomtól volt feltételezve, a jutalom adása a kötelességszegést előmozdította. (E. H. 1916. szeptember 7-én. B. IV. 3497/1916. szám). 81. 69. §. 1. p. 91., 92., 278. §. A reábírás fogalma nem kívánja meg, hogy a felbujtó lelki hatása a tettes elhatározásának kizárólagos oka legyen. — Gyilkosság. — Enyhitő körülmények. A kir. ítélőtábla által valónak elfogadott s e helyütt kötelezően irányadó tényállás a következő: Özv. J. J.-né vádlott 1899. évi november hó 27. napján kötött házasságot néhai J. J.-al, akit nem szeretett, akihez csak anyja kényszerítésére ment férjhez, de akivel közel 20 évig tartott házasságuk alatt semmi baja nem volt, sőt tőle három gyermeke is származott. A háború kitörése után a katonai szolgálatra behívott J. J. az elhalt volt az, aki a gazdasági munka elvégzésére a háztartásába feles munkásnak bevette az akkor 50 éven felüli A. Á.-t. A harctérre távozott férj nem sejtette, hogy neje A. Á.-val csakhamar benső szerelmi viszonyt kezdett; együtt éltek, együtt háltak, mint férj és feleség; s közös vágyuk volt, hogy a férj bárcsak ott maradna a harctéren, hogy ők egymáséi lehessenek. J. J. azonban 1918. november havában sértetlenül hazatért, A. A.-t azért el nem engedte, tovább is a háznál tartotta. Minthogy azonban a férj jelenlétében a vádlottak a bűnös szövetkezést nem folytathatták, az akadályul szolgáló férj elpusztítását határozták el. E végből A. A. vádlott mérget próbált szerezni, de siker nélkül; az asszony pedig két héten át légykővel etette a férjét, de hasztalan, mert a gyenge arzéntartalmu légykő csak nagyobb adagolásban élteveszélyes szer, kis mennyiségben nem. A vádlott asszony egyébként azt állítja, hogy a légykövet azért etette a férjével, mert az ágyba maga alá csunyitott, s szerinte ez ellen jó a légykő . . . E sikertelen próbálkozásuk után abban az uj tervben állapodtak meg a vádlottak, hogy mert az elhalt férj és A. A. vádlott kölcsönösen szokták egymást beretválni, A. A. majd beretvával vágja el a mindkettőjük útjában álló férj nyakát. 1919. január hó 25-én és február hó 1-én A. A. akarta is szándékát végrehajtani, de első izben nem volt bátorsága; az ölés gondolatára elöntötte a forróság, ahogy magát kifejezi, másodízben pedig félt, nem volt lelki ereje a szándékolt tett végrehajtására. Özv. J. J.-né ezekre a sikertelenségekre majd azt jegyezte meg, hogy: ,,más ember kell ahhoz, nem való az magának", majd odavetette: „Nem is meri azt maga megtenni!" Való tény pedig, hogy az előrehaladott korú A. A. ugy szerette a kir. ítélőtábla ténymegállapítása szerint ,,az ő társadalmi körében feltűnően csinos, fiatalos külsejű asszonyt, hogy majd megbolondult érte", férfiassá-