Térfy Gyula (szerk.): Grill-féle döntvénytár 17. 1916-1924 (Budapest, 1927)

257 Annál kevésbé állapitható meg, hogy a felperesek a 947/1888. I. M. számú rendelet 9. és 10. §-aiban foglalt rendelkezéseken kivül tettek volna eleget fizetési kötelezettségüknek. Először is abból a körülményből, hogy a szerződés szerint a felperesek a vételárt 1923. évi okt. hó 23. napjáig bármikor voltak jogosultak kifizetni, az következik, hogy a vételárnak hitelezése egyedül az ő javukra szolgált, nyilvánvaló, hogy a vételárhitelezéssel járó, a valuta leromlásában jelentkező hátrány is, ellenkező kikötés hiányában, egyedül őket terheli, mert ők rendelkeztek az ellenértéket tevő ingatlannal és mert az ingatlannak a valuta leromlásával természetszerűen együttjáró áremelkedés előnye is az ő javukra esik; és végül, mert csak nekik állott módjukban az alperest a valuta leromlásából érhető értékveszteségtől megóvni, ezt a kárt tőle elháritani, ami pedig a kötelességük is volt, mert nyilván tudhatták, hogy az eladó, amikor bensőleg valóságos értéket szolgáltatott az ingatlanban, ennek ellenében valóságos, vagyis annyit érő készpénzt akart kapni. Ehhez képest a felperesek a fizetés felajánlásakor s a vételárnak birói letétbe helyezésekor a vételárt s egyúttal azt az érdekveszteséget is tartoztak volna felajánlani, illetve birói letétbe helyezni, amely annál fogva állott be, hogy a vételárnak a szerződés kötése idejében volt értéke a pénzérték időközben beállott igen nagy csökkenése folytán leromlott, az ellenértékül szolgáló ingatlan belső értékállaga pedig nem változott. Áll mindez nemcsak a gazdasági körülményeknek, hanem annak a tekintetbevételével is, hogy az ellenkező felfogás a felek viszonos érdekei kölcsönös és egyenlő megvédésében álló követelményébe, valamint az ügyletkötés céljába és a felek eredeti szándékába, végső eredményben az osztó igazságban gyökerező jog alapeszméjébe is ütköznék annálfogva, mert ellenkező ok hiányában azt kell feltenni, hogy az ügyletkötő felek jóhiszeműségét és ennek alapján a viszonosságot, a kölcsönös érdekek teljes és valóságos kiegyenlítését s ennél az akkori fizetési eszköz akkori benső értékét tartották szem előtt s akarták megvalósítani. Az ellenkező felfogás mellett ugyanis lehető volna, hogy az eladó hatalmi körén kivül, tehát hibája nélkül beállott gazdasági eltolódások folytán felette érzékenyen károsodna, a vevő pedig minden érdem és minden alap nélkül aránytalanul nagy előnyhöz jutna az eladó rovására akkor, amikor azt nemcsak lehet, de kell is feltenni, hogy a felek ügyletkötésének nemcsak célja, hanem lényeges feltétele is: az érdekek jóhiszemű kölcsönössége és valóságos kicserélése, tehát valóságos és anyagi érdekkiegyenlités volt. Ha tehát az ügyletkötésnek ez az alapja és célja a valuta leromlása folytán megdőlt, illetve meghiúsult, nem lehet az osztó igazsággal összeegyeztetni, hogy ennek káros következményeit csak a vétlen fél, az eladó viselje akkor, amikor a vevő a vétel tárgyában reális és emelkedő értékkel rendelkezik. Ehhez képest az osztó igazság követelményét az arra megfelelő módon megvalósítani szükséges, annyival inkább, mert ezt semmiféle tételes rendelkezés nem tiltja és nem gátolja. Ebből a szempontból célravezetőnek nem jelentkezik más, mint hogy a vevő a fizetés idejében érdekkiegyenlitésképen vagy azt az értékkülönbözetet is megtéritse, amely a szerződés megkötésekor kikötött vételár benső értéke és ennek a fizetés idejében volt értéke között fennforog, vagy pedig abban az esetben ha az ingatlan ára Térfy: Döntvénytár. 17