Térfy Gyula (szerk.): Grill-féle döntvénytár 17. 1916-1924 (Budapest, 1927)

192 tesitette a bíróságot, hogy a Szent-István plébániát a kérelmezett helyesbítésnek az anyakönyv megfelelő helyén bejegyzésére utasította. A közokiratba foglalt elismerő nyilatkozat szükségtelenné teszi annak a bizonyítását, hogy gróf E. Károly F. Wilhelminával az 1847. évi november hó 30-án született gyermek fogantatásának vélelmezett időszakában közösült, mert atyaságát az ellenkező bebizonyításáig valónak kell tartam. Az elsőrendű alperes mindezek szerint gróf E. Károly atyától és F. Wilhelmina anyától 1847. évi november hó 30-án született, szülői pedig 1848. évi július hó 3-án házasságra létpek. Azonban gróf E. Károly első felesége, P. Antónia bárónő csak 1847. évi április hó 23-án halt meg; halála napjától a gyermek születéséig, ezt a két napot nem számítva, csak 220 napi időköz telt el, az atya tehát a gyermek vélelmezett fogantatási idejének egy részében érvényes házassági kötelékben állott. Erre alapították a felperesek azt az érvelésüket, hogy az elsőrendű alperest utólagos házassággal törvényesíteni nem lehetett, mert szerintük ebből ki van zárva az a gyermek, akinek szülei a fogantatási idő egész tartamán nem voltak szabadok és mert abban az esetben is, ha a tárgyi jog szerint nem az egész vélelmi időn át, hanem csupán a fogantatás idején kell mindkét szülőnek szabad állapotban lennie, az elsőrendű alperesnek a törvényesités érvényessége érdekében bizonyítania kellene, hogy 1847. évi április hó 23-ika után fogantatott, azt pedig nem bizonyította be. Mindaddig, mig az 1868: LIV. t.-c. 22. §-a ítélkezésüket meg nem szüntette, Magyarországon a házassági perekről és a gyermek törvényességének kérdéséről az egyházi bíróságok ítélkeztek. A római katholikusok pereiben eljáró szentszékek pedig Ítélkezésüknél a corpus juris canonici szabályait alkalmazták. Ez volt a jogállapot 1848-ban is. Abban a kérdésben tehát, hogy a római katholikus vallású magyar honos gróf E. Károly és F. Wilhelmina között létrejött házasság a már előbb született elsőrendű alperes törvényesitését eredményezte-e vagy sem, kizárólag a corpus juris canonici szabályai mértékadók, mert a statust érintő jogcselekmények joghatását az egymást követő, egymástól esetleg el is térő jogszabályok váltakozásától függővé tenni nem lehet, sem pedig attól, hogy valamely ilyen jogcselekménynek jogi hatása mely időben kerül megbirálás alá. Már ebből az okból sem helytálló az az érvelés, amellyel a felperesek az 1894: XXXIII. t.-c, valamint az 1904: XXXVI. t.-c.-ben adott felhatalmazás alapján kibocsátott 80.000/906. sz. belügyi és 20.000/906. sz. igazságügyi miniszteri rendeletek 140., 144. illetőleg 81. §-ára hivatkozva, azt vitatják, hogy ezekből kitűnnék a régtől fogva érvényes jognak az a szabálya, hogy az utólagos házasság csak abban az esetben törvényesiti a már előbb született gyermeket, ha a szülők egyike sem állott a gyermek születésétől visszafelé számított 7—10 hónap tartamán más személlyel házassági kötelékben és hogy a szülők szabad állapotát annak, aki a törvényesitésből jogot származtat, kell bizonyítania. A magyar anyakönyvi törvények végrehajtása tárgyában kelt ezek a rendeletek ugyanis arra sincsenek hivatva, hogy a mai magyar anyagi jognak, még kevésbbé arra, hogy a kánonjognak szabályát hitelesen megállapítsák; nem is az a céljuk, ami kitűnik a 20.000/906. sz. igazságügyminiszteri