Térfy Gyula (szerk.): Grill-féle döntvénytár 17. 1916-1924 (Budapest, 1927)

148 nősitésnél is alap abban az alakjában, ahogyan azt a vádló véginditványában íentartotta, mégis azzal a különbséggel, hogy a fellebbviteli biróság a tényállás keretében az elsőbiróság által valónak elfogadott tényállást vagy maga is elfogadja, kiegésziti vagy megváltoztatja; ellenben a legfelsőbb biróság felülvizsgálati alapja az alsóbb bíróságok által valónak elfogadott tényállás, amelyhez a jogkérdés bírósága, az Ube. 20. §-ának esetét kivéve, az Ítéletében immár hozzá nem nyúlhat, mert azt a Bpn. 33. §-ának utolsó bekezdése szerint a határozatának alapjául elfogadni köteles. Ebből következik, hogy amely minősítési lehetőség a most jelzett keretben a tényállásban ténybeli alapját nem találja, az a felsőbb biró szabad minősitésének sem lehet tárgya. Ami azonban a vádbeli, illetve legfelsőbb fokon az alsóbiróságilag valónak elfogadott tényállásban a minősítés szempontjából releváns, azt a törvény megfelelő alkalmazása céljából a felsőbiró értékelheti, a tettet ennek megfelelően minősítheti, ha a vádló a vádlott terhére az alsófoku ítélet minősitésí „intézkedése" ellen megfelelő perorvoslattal élt. A perorvoslat tartalmazhat általános kijelentést, de megjelölheti a minősítésnek azt a formáját, amelyet a vádló tart helyesnek. Egyik formája épugy, mint a másik, az alsófoku ítéletnek a vádbeli cselekményt minősítő „intézkedését" egész terjedelmében kiemeli a részleges jogerősség alól és módot ád a felsőbíróságnak arra, hogy az alsóbiróságok által valónak elfogadott tényállás alapul vétele mellett a vádbeli tettet, annak összes tényálladéki ismérveit figyelembe véve, a maga egészében a törvény előírása szerint minősítse és ne csak a vádló minősítési felfogására legyen utalva. A vádbeli tett minősítése ugyanis, mint az ítéletnek a Bp. 327, §-a második bekezdésének b) pontja szerinti lényeges intézkedése, jogi természeténél fogva, mindenkor egységes intézkedésnek tekintendő, beleértve a többszörös mihősülés, a bűnhalmazat s a bünrészesség kérdését is. A vádlott terhére a cselekményének minősítése miatt bejelentett perorvoslat tehát akár általánosságban, akár a minősítésnek csak egy részlete miatt használtatott is, a jelen jogegységi határozat rendelkező részében meghatározott kivétel esetén kivül megfelelő alapul szolgálhat arra, hogy a felsőbíróság a vádbeli cselekmény minősítése tárgyában annak minden részletére kiterjedően határozhasson. Ezt kell következtetni a Bp.-nak a vádbeli tett téves minősítésében megnyilvánuló anyagi semmiségi okra vonatkozó 385. §. 1. b) pontjában foglalt meghatározásból is, mely szerint: „anyagi semmisségi ok, ha a biróság a büntető törvények megfelelő rendelkezését nem alkalmazta, vagy tévesen alkalmazta ama kérdésekben, hogy a bűncselekményt a büntető törvényeknek melyik rendelkezése szerint kell minősíteni." Ebből a meghatározásból ugyanis nyilvánvaló, hogy a Bp. a 385. §-ának 1. pontjába ütköző semmisségi ok miatt használt perorvoslat hatálya a megtámadott ítélet egész minősitő intézkedésére kiterjed, mert ez felel meg a perorvoslati pertagozatokban a vádhozkötöttség föntebb körvonalazott mértékének s a legfelsőbb biróság is csak igy juthat abba a helyzetbe, hogy a vádbeli cselekményt a maga egészében a büntető törvényeknek megfelelően minősítheti s ekként eleget tehet a Bpn. 33. §-ának első bekezdésében foglalt annak a szabálynak, hogy „ha anyagi semmisségi ok forog fenn.