Térfy Gyula (szerk.): Grill-féle döntvénytár 17. 1916-1924 (Budapest, 1927)
149 -a kir. Kúria az első- vagy másodfokú bíróságnak, vagy mindkét alsófoku bíróságnak Ítéletét egészben vagy ha külön választás lehetséges, részben megsemmisíti és a törvénynek megfelelő ítéletet hoz. Mindezekkel szemben a Bp. egyetlenegy olyan jogszabályt sem foglal magában, amely szerint a felsőbiró a vádbeli cselekmény minősítésére vonatkozó „intézkedés" felülvizsgálatánál csak a perorvoslattal élő áítal felvetett minösitési esetre volna szorítva, mi által olyan helyzetbe is kerülhetne, hogy bár a perorvoslatot ennek alaptalansága miatt el kellene is utasítani, mégis meg kellene állapítania, hogy az alsófoku minősítés a perorvoslatban említettől különböző okból téves ugyan, de azt nem helyesbitheti, mert a téves minősítés miatt használt perorvoslat szoros kerete ezt nem engedi. Már pedig ha a Bp. a felsőbíróságok minősítési jogát ily szük térre akarta volna szorítani, azt világos és félreérthetetlen rendelkezésben kellett volna kijelentenie, mert ilyen törvényes rendelkezés nélkül az elsőfokú bíróságnak biztosított és fentebb körvonalazott mérlegelési szabadság mellett ennek a szabadságnak a perorvoslati tagozatban az anyagi igazság, az állami jogrend nyilvánvaló érdeke ellenére való korlátozása a törvényben támpontot nem talál. Mindezek alapján a m. kir. Kúria jogegységi tanácsának büntető döntvényeként ki kellett mondani, hogy a vádlónak a vádlott terhére a Bp. 385. §. 1. b) pontja alapján használt perorvoslata esetében a felsőbíróság nincs kötve a vádbeli cselekménynek a vádló által vitatott minősítéséhez, hanem azt a tettazonosság körében a törvénynek megfelelően szabadon minősítheti. Ezzel a szabállyal szemben azonban mint kivételt kellett megállapítani, azt az esetet, midőn a vádló az elsőfokú bíróság ítéletének a vádbeli cselekményt minősítő rendelkezésében megnyugodott s a másodfokú bíróság ítéletének az elsőfokú ítéletnél enyhébben minősítő rendelkezése ellen él a vádlott terhére a Bp. 385. §. 1. b) pontja alapján semmisségi panasszal; mert ebben az esetben a Bp. perorvoslati rendszere a legfelsőbb fokon kizárja a vádbeli cselekménynek az elsőfokú bíróság ítéleténél súlyosabb minősítését. A Bp. 390. §-a s a 430. §-ának harmadik bekezdése szerint ugyanis ugy a fellebbezés, mint a semmisségi panasz bejelentésekor világosan meg kell jelölni, hogy a perorvoslattal élő a fellebbezést, illetve a semmisségi panaszt az ítéletnek mily intézkedése ellen használja. A Bp. 387. §-a pedig meghatározza, hogy a felülvizsgálat — kivéve a hivatalból figyelembe veendő semmisségi eseteket — ugy a fellebbezés, mint a Bp. 430. §-ának harmadik bekezdése szerint, a semmisségi panasz alapján is csak az Ítéletnek perorvoslattal megtámadott intézkedésére szorítkozik, s ekként a perorvoslat bejelentése a Bp. 395. §-a szerint csak az ítélet fellebbezett részének jogerőre emelkedését függeszti fel. A Bp.-nak ezekből a rendelkezéseiből nyilvánvaló, hogy a Bp. perorvoslati rendszere a részleges jogerősség elvét fogadta el. Ennek lényege pedig abban áll, hogy az Ítéletnek perorvoslattal meg nem támadott intézkedése, kivéve a hivatalból való felülvizsgálat eseteit, nem lehet tárgya a felülvizsgálatnak. Mihez képest a felsöbbfoku bíróság csak akkor és annyiban