Márkus Dezső (szerk.): Felsőbíróságaink elvi határozatai. A M. Kir. Curia és a Kir. táblák elvi jelentőségű döntéseinek rendszeres gyűjteménye, 16. kötet (Budapest, 1905)

92 Btk. 263. §. 4. és 5. p. zák fel a főm agán vádló ellen, hogy borhamisításért büntetve volt, hanem általában vádolják őt ilv üzelmekkel. vádlott tehát többet tett, mint a mennyit a Btk.-nek kivételes természetű, tehát szorosan magyarázandó 263. §-a megenged, mert a vádlott által állított általános állítás birói Ítélettel nem volt valódinak kimondva s ezt a kir. ítélőtábla sem fogadta el valónak. De eltekintve ettől, a Btk. 263. §-ának 3. pontja nem értelmezhető ugy, hogy valakinek elitéltetése esetén az elitélés tárgyát képezett tény korlátlanul, minden elfogadható indok nélkül, pusztán rosszakaratból és ártási szándékból is fel legyen hozható ellene. Ez azt jelentené, hogy a törv. az elszenvedett büntetés szemrehányását mindenkinek alanyi jogává tette, melylyel még mások sérelmével is élhetne. Ily értelmet az id. §-nak tulajdonítani nem lehet már csak azért sem, mert tűrhetetlen eredményekre vezetne, a mennyiben a büntetéssel törlesztett botlásért még utólag is örökre felelőssé tenné az embert. Az ilyen értelmezés ellenkeznék büntetőjogunk alapelveivel, többek közt az elévülés alapeszméjével is. E felfogásnak felel meg a bírósági gyakorlat is, mely figyelembe véve az id. §. keletkezésének történetét s különösen a törvényjavaslat idevágó indokolását, azt csak azon feltétel alatt tartja alkalmazhatónak, ha a tény felhozását egyénileg vagy társadalmilag igazolható körülmények indokolják. Ilyen körülményt a kir. T. nem állapított meg, mert az, hogy a főmagánvádló és a vádlott közt a bevádolt czikkből kitetszőleg a czéhrendszer gazdasági előnyei tekintetében nézeteltérés merült fel, tárgyilag sem indokolja az ezen kérdéssel mi összefüggésben sem álló borhamisítási ügynek a vitába keverését. (1905. ápr. 13. 3565. szám.) 263. §. 4. és 5. p. Valódiság bizonyítása meg nem engedhető, ha a bizonyítás sikertelensége a vádló előadásából kétségtelen. 236. C.: V. a Btk. 263. §-ának utolsó bekezdése szerinti büntetlenségre csak ugy tarthatottt volna igényt, ha bizonyítja, hogy a főmagánvádló oly ember, a kit joggal illethetett a „Tomkaszerü speczialitásu kartárs" és „gazember" kitételekkel és kiről joggal mondhatta, hogy „integritását ugy kilukasztották, hogy mint ilyent ép azért támadni nem lehet". Vádlott tehát tartozott volna oly tényekre hivatkozni, a melyekből a főmagánvádlónak oly erkölcsi minősége következik, hogy ily súlyos becsmérlésre méltó egyéniség. A bizonyítani kivánt tények nem ilyenek. Azoknak egy része, mint a családi élet viszonyaira vonatkozó, a Btk. 264. §-ának 4 pontja értelmében a bizonyítás köréből egyáltalán ki van zárva, a többiek pedig, (hogy a főmagánvádló oly czimeket használ, melyek meg nem illetik; hogy külföldi lapokban becsmérlő czikkeket ír Magyarországról és a magyar orvosokról; hogy magyar honosságát elhallgatta, hogy insultálták stb.), még ha bebizonyulnának, sem engednének következtetést arra, hogy a főmagánvádló olyan ember, kire a vádlott által használt meggyalázó kifejezések illenek. Minthogy ezek szerint a bizonyítás sikertelensége már a fő-