Márkus Dezső (szerk.): Felsőbíróságaink elvi határozatai. A M. Kir. Curia és a Kir. táblák elvi jelentőségű döntéseinek rendszeres gyűjteménye, 15. kötet (Budapest, 1903)

ÖRÖKLÉSI JOG ÉS ELJÁRÁSrendjének főleg az ősiség eltörlése következtében beállott teljes át- Törvényes alakulása s a megváltozott nemzetgazdasági viszonyok folytán elavul- örökles. tak s ennélfogva hatályban levőknek nem tekinthetők. Másrészről Szerzetesek, az irgalmas nővérek rendjének a keresethez D), a végirathoz J) alatt ű^C2í*f' öröli mellékelt rendszabályaiból (6. §.) nyilvánvaló, hogy az irgalmas nő- leslJ°Savérek korlátlan szerzési és végrendelkezési képességgel birnak. Ezekből tehát a felperesnek az örökség megnyíltakor is fennállott öröklési képessége kétségtelen. Ami a másik kérdést illeti, a valódiságra nem vitás B) alatti végrendeletnek összes rendelkezéseiből, különösen pedig az L és III. pontjában foglalt rendelkezések egybevetéséből meg kellett állapitani, hogy az örökhagyó azért hagyta a vagyonát kizárólag az egyik leányára az L r. alperesre, mert a végrendelet alkotásakor tévesen azt feltételezte, hogy másik két leánya a felperes és a II. r. alperes mint apácza, e személyi állapotjuk következtében öröklésre képtelen. Kétségtelen ez a B) alatti végrendelet III. pontjának világos szövegezéséből is, mely szerint örökhagyó kijelenti, hogy felperesnek (és a II. r. alperesnek) s ezt a rendelkezést nem a maga akaratával, hanem egyedül és kizárólag azzal indokolja, hogy a felperes és a II. r. alperes mint apácza, szegénységi fogadalmat tett és a fogadalom aláírásával az örökösödésről írásban is lemondott. Xem az örökhagyó akaratán, hanem kizárólag a téves feltevésen múlott tehát, hogy a felperes örökségben nem részesittetett. E felfogás helyességét erősiti meg az örökhagyónak az az intézkedése is, hogy a felperesnek és a II. r. alperesnek zsebpénz czimén életjáradékot hagyott, félreérthetieriül kimutatván ezzel, hogy vagyonában mind a három gyermeket részeltetni akarta; továbbá az is, hogy vagyonát kizárólag nejére és gyermekeire hagyta, másokat abban részesíteni még hagyománynyal sem kivánt. Mindezek mellett a végrendelet 3. pontjában foglalt ennek a közbevetett kijelentésnek: «akik akaratunk ellen kolostorba léptek» jelentőséget tulajdonítani nem lehet, minthogy ez a közbevetőleg tett megjegyzés a rendelkezés megokolásával összekapcsolva, tehát azzal összefüggésben nincsen. Az előadottakból megállapítható egyrészről az, hogy az örökhagyó végrendelkezése téves feltevésen alapszik s másrészről, hogy kizárólag ennek a tévedésnek tulajdonitható a felperesnek az öröklésből kihagyása s az I. rendű alperesnek általános örökösül nevezése. Az örökhagyó tévedése és végrendelkezése között az okozatos összefüggés tehát nyil-^ vánvaló, miből meg okszerűséggel következik az, hogy a végrendeletben az örökhagyónak nem a valódi akarata nyert kifejezést. Mindezeknél fogva a lényeges tévedésen alapuló végrendeletet félre kellett tenni s a törvényes örökösödés rendjét kellett megállapítani. A jogerős Ítéletnek a hagyatéki bírósággal közlését, minthogy a hagyaték átadására lesz szükség, az 1895. évi XVI. t.-cz. 88. §-ának megfelelően rendelte el a bíróság. A perköltségekre vonatkozólag tett intézkedés az 1868. évi LIV. t.-cz. 251. §-án alapszik. — Budapesti tábla: A m. kir. Curiának 63. számú teljes ülési polgári döntvényében egyenként fel vannak sorolva a holt kéz- . ről intézkedő azok a törvények, amelypk jogrendünknek az ősiség eltörlésével beállott teljes átalakulása folytán elavultnak tekintendők. A szerzetesek öröklési képességét korlátozó 1715. évi 71. törvényczikk azonban ebben a döntvényben felemlítve nincsen és ebből folyólag nem osztja a kir. ítélőtábla az elsőbiróság által elfoglalt azt a jogi álláspontot, amely szerint ezt a törvényt is elavultnak tekinti és pedig annál kevésbbé, mert ezzel a törvénynyel ellentétes