Márkus Dezső (szerk.): Felsőbíróságaink elvi határozatai. A M. Kir. Curia és a Kir. táblák elvi jelentőségű döntéseinek rendszeres gyűjteménye, 12. kötet (Budapest, 1902)

ÖRÖKLÉSI JOG ÉS ELJÁRÁS. 189 ismerte és a tanuk jelenlétében, kik e végből lettek felkérve, Végrendeleti élő szóval is kijelentette, h. az az ő végrendelete. Hogy a tanuk öröklés, együtt voltak jelen, ez magából a szövegből, de abból is kitü- Záradék nik, h. mindnyájan ugyanazon egy időben, reggel 8 órakor irják hiánya nem alá a végrendeletet, de ezenfelül külön záradékban is kifejezik, ok az érvényh. ez az ők, mint tanuk, jelenlétében történt, kik bizonyitják ezt telenségre. a végrendelet egész tartalmára nézve. Miután pedig a végrende- 1876: XVI. let irója és a nevek aláírója, hí nevét sajátkezüleg írta a vég- t.-cz. 5—6.§§. rendeletre, a tanúskodásból kizárva nincsen, tanuk között két Írástudó tanú is előfordul, kik a végrendelkezés megtörténtét, annak tartalmát és a végrendelkező aláírását bizonyitják, kellékhiány e részben sem forog fenn. (900. szept. 1. I. G. 262.) 18616. Curia: Mindkét alsóbiróság Ítéletének mváltoztatá- Szóbeli végsával néhai Sz. J.-nak 1898. feb. 3-án alkotott végrendelete ér- rendelet. vénytelennek kimondatik, s a rajeczi ingatlannak örökhagyó nc- írásbeli mavén álló felerésze alp. özvegyi jogával terhelten felp.-ek tulaj- gánvégrendedonául egymásközt egyenlő arányban oldalági öröklés czimén, eclet kellékeinek hagyatéki adósságok viselésének kötelezettségével megitéltetik és hiánya. felp.-ek feljogosittatnak, h. e tulajdonjognak az özvegyi joggal egyidejű bekeblezését ezen itélet alapján, kérvény utján, az illetékes tkvi hatóságnál kérhessék. A tanuk nem bizonyították azt, h. örökhagyó kijelentette volna, miként a végrendelkezésnél tett nyilatkozatát szóbeli végrendeletnek kivánja tekinteni, sőt sem a tanuk vallomásából, sem a per egyéb adataiból meg nem állapitható, h. örökhagyó szóbelileg kivánt volna végrendelkezni, ellenkezően a végrendeletnek mint Írásbeli magánvégrendeletnek irásba történt foglalása azt bizonyítja, h. örökhagyó akarata nem is irányult szóbeli végrendelet alkotására. Arra tehát nincs törvényes alap, h. az örökhagyó végrendelete mint szóbeli végrendelet tétessék mbirálás tárgyává, s az csupán mint Írásbeli magánvégrendelet vehető figyelembe. Mint ilyen azonban ez a végrendelet érvénytelen. Örökhagyó ugyanis, habár írástudó ember volt, a tanuk vallomása szerint a betegség folytán beállott nagymérvű elgyöngülés következtében írni már nem volt képes, miért is ahhoz, h. végrendelete érvényesnek legyen elfogadható, szükséges, h. az 1876: XVI. t.-cz. 6. §-ában előirt összes kellékekkel el legyen látva, és h. e kellékeknek a végrendelkezéznél mtartása magából a végrendeletből kitűnjék. Ámde a mtámadott végrendeletből ki nem tűnik, h. annak alkotásánál a most emiitett §-ban előirt bármely kellék mtartatott volna; minthogy pedig ezek a kellékek tanúvallomásokkal nem pótolhatók, a mtámadott végrendeletet érvénytelennek kellett kimondani. Végrendelet hiányában, miután a peres ingatlan ági minősége igazolva van, az öröklés az id. törvk. szab. I. R. 11. §-a értelmében felp.-ket illetvén, az ingatlant részökre, de az 1840 : VIII. t.-cz. 16. §-a alapján alp. özvegyi jogával terhelten, meg kellett ítélni (901. szept. 17. 5525/900.). 18617. Curia: Nem vitás a peres felek között, h. magánvégrendeletet egész terjedelmében az örökhagyó G. Gyula irta és aláirta, \