Márkus Dezső (szerk.): Felsőbíróságaink elvi határozatai. A Kir. Curia és a Kir. Itélőtáblák döntéseinek rendszeres gyűjteménye, 10. kötet (Budapest, 1900)

196 ÖRÖKLÉST JOG ÉS ELJÁRÁS. Szóbeli végrendelet. Végrendeleti eljárt községi bíróhoz és írnokhoz fordulni nem akart. S. J. közöröklés, ségi segédjegyzőnek az alsóbiróság által bővebben mérlegelt és magában álló vallomása a végrendeleti tanuk vallomásának hitelét egyáltalában nem, de annál kevésbbé ronthatja meg, mert Sz. J.-né szintén alp.-i tanúnak a vallomásával is van bizonyítva, h. az összes végrendeleti tanuk egyszerre jelentek meg az örökhagyó ágyánál, a mihez egyébként az is járul, h. a per adatai nem nyújtanak felvilágosítást arra nézve, h. miért nem kérték alp.-ek B. J. jegyzőnek a kihallgatását, a ki előtt a végrendeleti tanuk, S. J. vallomása szerint, az általa bizonyított beismerést tették volna. Az a körülmény, h. a tanuknak vallomása, a végrendelet alkotásának napja és más jelentéktelen tényre nézve a hagyatéki bíróság előtt kivett korábbi vallomásaiktól eltérők és ezen korábbi vallomások ugyancsak jelentéktelenebb körülményekre nézve egymástól eltérők, a tanuk vallomásának hitelét azon határozottan bizonyított tényre nézve nem gyengítheti, h. az örökhagyó együttes jelenlétükben kijelentette, h. a kereseti házat felp.-nek hagyja, és lényegesnek nem tokinthető, h. a tanuk vallomása eltérő a tekintetben, h. az örökhagyó névszerint megnevezte-e felp.-t, mint azt a személyt, a kinek javára a házat hagyja, mert mind az öt tanú azt vallja, h. az örökhagyó azt a kifejezést használta: „gondviselőmnek", az iránt pedig kétség nincs, h. gondját felp. viselte, ezenfelül a kijelentés alkalmával az örökhagyó H. J. tanú szerint karjával a felp.-re mutatott, a többi tanú szerint pedig kezét ennek vállára tette. (99. máj. 24. 2262.) 16406. Debreczeni tábla: A hagyomány visszavontnak tekintendő abban az esetben, ha az örökhagyó a hagyományozott tárgyat halála előtt elidegeníti s utóbb azt sem vissza nem szerzi, sem érvényes fiókvégrendelkezéssel azok visszaszerzését örököseinek vagy hagyományosainak oly czélból kötelességévé nem teszi, h. azok a visszavont hagyomány várományosának halála után birtokába adassanak. A mennyiben tehát az adott esetben a felp. keresetében maga kiderítette azt, h. örökhagyó az A) a. írásbeli végrendelet 2. p.-ja szerint neki hagyományozott ingatlanokat halála előtt eladta, azok árát saját nevére kiállított betétkönyvecskével takarékpénztárba helyezte s az erre vonatkozó betétkönyvecskét haláláig birtokába tartotta; azt pedig a felp. nem is állítja, h. örökhagyó az emiitett ingatlanok visszaszerzése és felp. birtokába adása vagy azok vételárának és kamatainak a felp. részére való kiszolgáltatása iránt fiókvégrendelet utján utólagosan rendelkezett volna; a felp. keresete alaptalannak tekintetett, mert az örökhagyónak abból a fényéből, a mely szerint az emiitett ingatlanok vételárát fel nem vette, fel nem használta, sem azok hová fordítása iránt fiőkvégrendelettel nem intézkedett, valamint idézett végrendeletének abból a záradékából, a mely szerint a végrendeleti örökös vagy többi hagyományosai által el nem fogadott tárgyakat a felp.-nek kívánta kiszolgáltatni, oly értelmű akaratelhatározása az örökhagyónak ki nem magyarázható, h. ennek Hagyomány visszavonása.