Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 26. kötet (Budapest, 1934)

Büntetőjogi Döntvénytár. 59 az lett, hogy «Semmisségi panasz korlátozása a járásbírósági eljárásban», szövege pedig a következő : «A Bp. 556. §-ának 3. bekezdése helyébe a következő rendelkezések lépnek : Szabadságvesztéssel büntetendő vétségre vagy ily vétség mellett még más vétségre, illetőleg kihágásra vonatkozó ügyben a vétséggel vádolt vagy a miatt elítélt, továbbá házastársa, törvényes képviselője és védője, ha a kir. törvényszék szabadságvesztésbüntetést alkalmazott, a törvényszéknek másodfokú ítélete ellen a Bp. 385. § 1. a) pontja esetében semmisségi panasszal élhet.» Kétségtelen, hogy ennek a §-nak törvényerőre emelkedett rendelkezésében a perorvoslatnak kívánt korlátozása könnyen érthető egyszerűséggel nem jut kifejezésre. t Mégis a szöveg gondosabb vizsgálata mellett kétségtelenül kivehető a törvényhozónak az az akarata, hogy a semmisségi panasznak a törvényjavaslat eredeti szövege szerint a teljes kizárását kifejezésre juttató gondolatából megtartani és megvalósítani kívánta azt, hogy a 122. §-ban említett ügyekben egyáltalában ne legyen helye semmisségi panasznak akkor, ha a kir. törvényszék nem alkalmazott szabadságvesztés büntetést, viszont — az eredeti szövegtől eltérően — megengedni kívánta, de csak korlátozott mértékben, nevezetesen csupán a Bp. 385. § 1. aj pontja alapján, a semmisségi panaszt akkor, ha a kir. törvényszék szabadságvesztésbüntetést alkalmazott. Ha tehát a Te. 122. §-ának szövegéből ez a különbségtétel kifejezetten nem is tűnik ki, és ha a törvény az első esetre vonatkozólag nem is használja a II. Bn. 30. §-a második mondatában előforduló azt a kitételt, hogy egyáltalában nincs helye semmisségi panasznak), mégis a szakaszban foglalt pozitív korlátozó rendelkezésből az előbb említett első esetre vonatkozólag kétségtelenül ez következik. Ennek folytán ugyanazon indokok alapján, amelyek a jogegységi tanácsot a 30. számú döntvény meghozatalánál vezették, ezúttal is arra a következtetésre kellett jutni, hogy a szabadságvesztésbüntetést meg nem állapító törvényszéki ítéletet is olyan ítéletnek kell tekinteni, amely ellen perorvoslat egyáltalában nem (vagy csak a jogegység érdekében) használható, amely tehát a Bp. 494. § második bekezdése értelmében meghozásával jogerőre emelkedik. Ellenben nem mondható ez a szabadságvesztésbüntetést megállapító másodfokú ítéletekre, mert ezek ellen semmisségi panasznak, vagyis perorvoslatnak általában van helye, azonban csupán korlátozottan vagyis akként, hogy a törvény a Bp. 385. § 1. a) pontja alapján megengedi, más semmisségi okok alapján azonban kizárja a semmisségi panaszt, mely utóbbi tehát a Bp. 434. § harmadik bekezdésében említett «törvényben kizárt)) perorvoslat fogalma alá esik. A jogegységi tanács tehát a felvetett kérdésre adott válaszánál is helyén, valónak találta a különbségtételt a két eset között s ezért ilyen értelemben hozta meg dön'ését. V. Minthogy pedig eszerint a szabadságvesztésbüntetéssel büntetendő vétségre (vagy ily vétség mellett még más vétségre, illetőleg kihágásra) vonatkozó ügyekben szabadságvesztésbüntetést nem alkalmazó törvényszéki ítélet a perorvoslat teljes kizárása, illetőleg a jogerő szempontjából egy tekintet alá esik azon ügyekben kelt törvényszéki ítéletekkel, amelyekben az elbírálás tárgya mind a vád, mind az ítéletek szerint csak kihágás, vagy csupán pénzbüntetéssel büntethető vétség (Bp. 556. § 2. bek.), a határozatban félreértések megelőzése végett mindkét csoportbeli ítéletre nézve kimondandónak találta a jogegységi tanács azt, hogy ezek az ítéletek már meghozatalukkal jogerőre emelkednek s a kir. ítélőtábla részéről felülvizsgálat tárgyát egyáltalában nem képezhetik.