Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 25. kötet (Budapest, 1933)

8 Büntetőjogi Döntvén ni ár. törvény által kizárt panaszt, a Bp. 434. § 3. bek. értelmében a kir. Kúriának kellene visszautasítani ; ennek pedig — tekintettel a Bpn. 30. § 1. bek.-ben foglalt rendelkezésre — az volna a következménye, hogy amennyiben a kir. Kúria a Bp. 385. § ut. és a 387. § 1. bek. értelmében hivatalból semmisségi ok fennforgását észleli, a Bpn. 33. § 1. bek. alapján kellene intézkednie. Ha ellenben a II. Bn. 30. § szóbanforgó kitételének azt az értelmet lehet és kell tulajdonítani, mint a Bp. 494. § 2. bek.-ben előforduló hasonló kifejezésnek, akkor nyilvánvaló, hogy miután ez utóbb említett törvényhely akként rendelkezik, hogy «az az ítélet, mely ellen perorvoslat egyáltalában nem (vagy csak a jogegység érdekében) használható, meghozásával jogerőre emelkedik*, úgy ez esetben a kir. ítélőtáblának a II. Bn. 30. § 2. mondatában említett ítélete is már meghozásával jogerőre emelkedettnek tekintendő ; ennek azután jogszerű következménye az, hogy az ily ítélet ellen bejelentett semmisségi panasz tárgyában a kir. Kúria nem hozhat — az ügynek hivatalból való felülvizsgálatát lehetővé tevő — visszautasító végzést sem, hanem az ügy iratait minden felülvizsgálat nélkül vissza kell küldenie az alsófokú bírósághoz. A jogegységi tanács e kérdésnek beható vizsgálata alapján arra az eredményre jutott, hogy a vitás kitételnek ez utóbbi értelmet kell tulajdonítani. A kir. ítélőtáblának, a II. Bn. 30. § ut. mondatában említett ítéleteire vonatkoztatva ugyanis ez a törvényhely ugyanazzal a kifejezéssel tiltja a perorvoslat használatát, mint amilyen kifejezést használ a Bp. 494. § 2. bek. akkor, amikor meghatározza, mely ítéletek azok, amelyek már meghozásukkal jogerőre emelkednek. A II. Bn. 30. §-nak már ez a szövegezése is nyilvánvalóvá teszi, hogy az e § ut. mondatában említett másodfokú ítéletek — a Bp. 494. § 2. bek. világos rendelkezése értelmében — már meghozásukkal jogerősek és végrehajthatók (Bp. 494. § 1. bek.) ; amely ítéletek ellen éppen ezért rendes perorvoslatnak nincs helye, hanem csak kivételes jogorvoslatoknak nincs helye, hanem csak kivételes jogorvoslatoknak, nevezetesen a jogegység érdekében használt perorvoslatnak és illetőleg újrafelvételnek. Hogy pedig a törvényhozó a II. Bn. 30. § itt szóbanforgó szövegezésénél, a Bp. 494. §-ra is figyelemmel volt és tudatosan használta ezt a vitatott kifejezést, az kitűnik a II. Bn. törvényjavaslatának miniszteri indokolásából, országgyűlési tárgyalásából, különösen pedig a képviselőház igazságügyi bizottságának vonatkozó jelentéséből, amelyek szerint a törvényhozásnak a II. Bn. 30. §-ban foglalt rendelkezésekkel éppen az volt a célja, hogy a kir. Kúria a kisebb jelentőségű ügyek elintézésétől lehetőleg mentesíttessék. E cél elérése érdekében rendelkezik a törvény egyebek közt a II. Bn. 30. § 2. mondatában tudatosan aképpen, hogy az ott említett ügyekben a kir. ítélőtábla végérvényesen ítéljen. Mert csak így volt elérhető, hogy ezek a kisebb jelentőségű ügyek, amennyiben azokban a két alsóbbfokú bíróság egybehangzóan döntött a kir. Kúriához egyáltalában föl ne kerülhessenek, z A törvény szövegében előforduló az a kijelentés, hogy a kir. ítélőtábla ítélete ellen — ilyen esetekben — semmisségi panasznak egyáltalában nincs helye, juttatja megfelelően kifejezésre a törvényhozónak ezt az akaratát. Amikor tehát a kir. Kúria ennek a kijelentésnek azt az értelmet tulajdonítja, hogy a kir. ítélőtáblának ilyen ítéletei a Bp. 494. § 2. bek. értelmében már meghozásukkal jogerőre emelkednek, és ha ennek folytán a kir. Kúria azt az álláspontot foglalja el, hogy ha az ily ügyben mégis jelentenek be semmisségi panaszt, akkor annak nincs más jelentősége, minthogy ha bármely jogerős ítélet ellen használnának rendes perorvoslatot és erre