Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 25. kötet (Budapest, 1933)

138 Büntetőjogi Döntvénytár. a történeti igazságnak megfelel, vagyis nem egyoldalú, nem célzatos, a mellett pedig abban a terhelő és mentő adatok kívánatos egyensúlya is megvan. Helyes az alsóbíróságoknak az a jogi álláspontja, hogy a közlés sem hívszelleműnek, sem pedig igaznak nem tekinthető azért, mert a vádlott egyoldalúan és éppen ezért célzatosan a főtárgyaiásnak csak azokat a részleteit közölte kimerítően és részletesen, amelyek az ő álláspontja mellett szólanak, a főmagánvádlóra előnyös részleteket pedig vagy csupán röviden e mellett még, mint a valóság bizonyítására vonatkozó részt is, tévesen, sőt a valósággal egyenesen ellentétesen ismertette. Hiszen maga a vádlott is arra hivatkozik, hogy a közlésnél abból indult ki, miké]5 lapja olvasóit bizonyára jobban fogja érdekelni az, hogy ő (a vádlott) mit állított? és mit akart bizonyítani? semmint az, hogy a főmagánvádló a főtárgyaláson milyen kritikai megjegyzéseket tett és milyen szubjektív adatok felhozásával foglalkozott. Az ilyen szempontokból kiinduló közlés nyilvánvalóan arra irányult,hogy a közlemény a vádlott javára és a főmagánvádló rovására keltsen az olvasóban hangulatot olyan irányban, hogy a vádlottat az elítélés által jogsérelem érte. Ez a célzatosság is kizárja azt, hogy a közlés hívszellemünek és igaznak legyen minősíthető. Ami azt a kérdést illeti, hogy a közleményben foglalt tényállítások valósága tekintetében a bizonyítás elrendelése törvénysértéssel tagadtatott meg, a vádlottnak abból az előadásából következtetve, hogy ő a főtárgyalás adatait abból a szempontból csoportosította, hogy lapja olvasóit az ő (a vádlott) állásfoglalásának alapossága tekintetében meggyőzze, nyilvánvaló, hogy a közlés nem a közérdeket, hanem a vádlott magánérdekét kívánta szolgálni. A magánérdek szolgálata, amennyiben az jogos, alapja lehet ugyan a bizonyítás elrendelésének, ámde még a jogos magánérdeket sem lehet elferdített, egyoldalú és irányzatos sajtóközleményekkel szolgálni. Ezekből az adatokból a kir. Kúria is azt a következtetést vonta le, hogy a vádlottat a közzétételnél egyedül az a célzat vezette, hogy az előző napi főtárgyaláson rágalmazónak minősített tényállításait a sajtónyilvánosság előtt hív közlés ürügye alatt megismételje. Az ilyen tisztára sértési célzattal történt tényállítások valóságának bizonyítása, a Bv. 13. § 3. pont utolsó mondatában foglalt rendelkezés szerint, még akkor sem foghatna helyt, ha az illető tényt a büntetőbíróság jogerős véghatározatában valónak mondotta volna ki, annál kevésbbé lehet tehát helye akkor, ha — mint a jelen esetben is — a tényállítások előzményét képező ügyekben még a sajtóközlemény megjelenése előtt jogerős megszüntető határozatok, illetve felmentő ítéletek hozattak. Éppen ezért nem is sérti a törvényt az alsófokú bíróságoknak az a döntése, amely szerint a valóság bizonyítását megtagadták. Hív közlés és az állítások valóságának bizonyítása hiányában pedig a vádlott bűnösségének megállapítása megfelel az anyagi törvény rendelkezésének és bűnössége folyományaként, valamint az eset körülményeihez mérten a kir. Kúria azt is méltányosnak látta, hogy a vádlott a főmagánvádló részére, a nemvagyoni kárért, pénzbeli elégtételt fizessen . . . = Jogos magánérdek szolgálata : BDtár V. 72. ; VI. 78.; VI. 96. — Sértési célzat: EH BHT 675.; BDtár X. 198. 194. Az 1922.XXVI. tc. 1. § 4. pontjában írt bűntett akkor állapítható meg, ha a külföldi fizetési eszköznek a belföldön való megszerzésére irányul a fondorlatos cselekmény. Aki külföldről saját címére vasúton csekély értékű árut küldetett és ezt —értékét sokszorosan felülmúló