Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 23. kötet (Budapest, 1931)
/; ü a tetőjog i l )öntvénytá r. 13 sértők, hanem azok indoka nem jogi meggyőísődés, hanem politikai elfogultság, célja pedig R. Vilmos megkárosítása volt. 1). Jánosra vonatkozólag már a kir. ítélőtábla sem találta a rosszhiszeműséget megállapíthatónak, többek között azért sem, mert a R. Vilmos által előadottak nem bírtak a valószínűtlenség látszatával. A kir. Kúria a maga részéről is megállapítja, hogy az eset összes körülményeinek figyelembevétele mellett nem lehet megnyugvással arra a következtetésre jutni, hogy D. János a szóbanforgó bűnvádi feljelentést annak hamis volta tudatában szerkesztette, ellenjegyezte és adta be, ennek folytán tehát terhére a Btk. 227. § alá eső hamis vád bűntette nem állapítható meg. De tévedett a kir. ítélőtábla, amidőn a vád szubjektív hamissága tekintetében R. Vilmosra vonatkozólag ellenkező megállapításra jutott. Ugyanis a Kúria úgy találta, hogy R. Vilmost az ellene folyamatba tett sajtóperek végeredményeiből kitünőleg ért jogsérelmek oly lelkiállapotba hozták s az ő ítélőképességét annyira befolyásolták és elhomályosították, hogy különben is elfogult mentalitásából kifolyólag a jóhiszeműség bizonyos fokával — bár tévesen kialakult meggyőződésből — állított a sértett bíróról oly tényeket, amelyek külső észlelet útján nem, hanem csupán következtetés útján állapíthatók meg. Azt azonban, hogy R. Vilmos tudta volna, hogy ezen állításai valótlanok, vagyis hogy följelentését abban a tudatban tette meg, hogy amit abban állít, az nem igaz, vagyis tehát a vádlott rosszhiszeműségét a kir. Kúria kétséget kizáró módon megállapíthatónak nem találta. Megállapítható azonban, hogy a szóbanforgó vádolásra a vizsgálóbíró határozatai tárgyilag véve kellő ténybeli alapot nem nyújtottak, hogy a vádlottat nagyfokú gondatlanság terheli azért, mert egy neki nem tetsző és jogi felfogásával nem egyező bírói határozatot elegendőnek tartott arra, hogy abból kifolyólag az eljárt bíró ellen bűnvádi följelentést tegyen. Minthogy pedig E. Vilmos vádja nem bizonyult valónak, cselekménye a Bv. 20. § alá eső — és' a gondatlanságból elkövetett hamis vádolással egyértelmű — hatóság előtti rágalmazásnak összes tényálladéki elemeit tünteti fel . . . = Kúria : Hamis tanuzás esetében ténykérdés, vájjon a tanú való eseményként minek a történését bizonyította és hogy a vallomás megfelel-e a történeti valóságnak; a vallomás szubjektív hamisságának kérdése a Kúria felülvizsgálatának tárgya (BDtár XXI. 14.). 13. A vérségi törvényen alapul ugyan, hogy a szülő részéről jövő bántalmat a gyermek a legmesszebbmenő türelemmel tartozik elviselni, az enyhébb minősítés alapjául szolgáló erős jelindulás megállapítását azonban nem zárja ki az a körülmény, hogy a vádlottnak atyja már hosszabb idő óta tanúsított bántalmazó viselkedést úgy a vádlottal, mint ennek feleségével szemben és így a vádlott azt megszokhatta. (Kúria 1930 okt u B n 5887y1930 gz ) Indokok : Alaposnak találta a kir. Kúria a védő által bejelentett semmisségi panasznak a Bp. 385. § 1. b) pontjára alapított részét.