Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 23. kötet (Budapest, 1931)

/>' ün tetőjogi Döntvénytár. elem megállapítása két körülmény fennforgását tételezi föl. Az egyik alkatelem az, hogy a vádban állított tény valótlan, vagyis a vád hamis legyen, a másik az, hogy a tettes e valótlanság tudatában emelje vádját. Az előbbinek megállapítása rendszerint a ténykérdés, az utóbbié pedig a jogkérdés fogalmi körébe esik. A panaszok elbírálásánál tehát azt kell elsősorban vizsgálat tárgyává tenni, hogy a vádlottak által Z. törvényszéki bíró ellen emelt vád hamis-e ténybelileg, tárgyilag (objektíve) és másodsorban, hogy hamis volt-e a vádlottak tudata szerint is (szubjektíve). A vádlottak a kir. ügyészségnél bűnvádi följelentést tettek Z. ellen «a Btk. 199. és 471. §-ába ütköző hivatalos hatalmával való visszaélés miatto ; e feljelentésben előadván a vizsgálóbíró sérelmesnek talált intézkedéseit, azt állítják, hogy ezek nem egyszerű jogi tévedésre vezethetők vissza, hanem elárulják azt, hogy a bíró hivatalos hatalmával az egyik fél javára és R. Vilmos károsítására irányuló szándékkal visszaélt, tehát részrehajló volt s hogy kisajátítani engedte és odaadta hivatalos hatalmát egy politikai csoport céljainak szolgálatába és törvénysértések árán is R. Vilmos hátrányára intézkedett, pusztán azt tartva szem előtt, hogy R. Vilmos ellenfeleinek kedvezzen és őt megkárosítsa. Ez állítások közül önmagában és szoros értelemben véve csak az vonatkozik a tényre, vagyis egy kívülről való közvetlen észlelés útján s így fizikai biztonsággal megállapítható körülményre, hogy a sértett bíró tényleg meghozta-e a sérelmezett határozatokat s ezeket a fellebbviteli bíróság tényleg megváltoztatta-e. E tekintetben nem vitás az, hogy mindez tényleg megtörtént. A hamis vád szempontjából azonban tágabb értelemben vett ténykérdés fogalma alá esik a vádlottaknak az az állítása is, hogy a sértett vizsgálóbíró e végzéseit részrehajlásból, nevezetesen az egyik fél kedvezése s a másik megkárosítása céljából hozta s hogy bírói hatalmát egy politikai csoport céljainak szolgálatába adta. Bár ezen állítások valósága, minthogy azok a sértett bíró belső szándékaira, meggyőződésére vonatkoznak, csak következtetések útján, tehát a logika szabályainak felhasználásával állapítható meg, mégis ennek alapjául szolgálhatnak olyan valóságos tények (pl. nyilatkozatok), amelyek megállapítása tisztára a ténykérdés fogalmi körébe tartozik. Az alsóbíróságoknak e részben kifejtett helyes indokai alapján a kir. Kúria megállapítja, hogy a jelen ügyben semmiféle olyan tény nem merült fel, amely szerint a sértett vizsgálóbíró szóbanforgó intézkedéseit a fenti célok által vezettetve tette volna meg : kétségtelen, hogy ezek a határozatok — ha esetleg jogilag tévesek is — a sértettnek kifogás alá eshető minden melléktekintettől tiszta s egyedül jogi álláspontból fakadó bírói meggyőződésére vezethetők vissza, vagyis tehát, hogy a vádlottak vádja tárgyilag (objektíve) valótlan, vagyis hamis volt. Ezek után azt a jogkérdést kell eldönteni, vájjon a vádlottak abban a tudatban emelték-e vádjukat, hogy az tárgyilag valótlan. E tekintetben már az a körülmény is aggályt támaszt, hogy a feljelentést két jogvégzett ember, közülük az egyik gyakorló ügyvéd, tette meg, akikről nem tételezhető fel. hogy törvényszéki bíró ellen ilyen súlyos felelősséggel járó vádat emeljenek akkor, ha annak alaposságáról nincsenek meggyőződve ; mert csak a meggyőződés ereje adhatott nekik biztosságot arra, hogy megtegyék ezt a merész följelentést, mely ha alaptalannak bizonyul, mindkettőjük exisztenciájának tönkretételére alkalmas. Ennek megfelelőleg védekezésük is az, hogy őbennük a sértett bírónak a vádlottak ügyeiben tanúsított magatartása azt a meggyőződést keltette, hogy a bíró által hozott határozatok nemcsak törvény-