Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 19. kötet (Budapest, 1927)

1 i-2 Büntetőjogi Döntvénytár. 102. /. A Btk. V. fejezetében meghatározott bűnösségi formák jogi határvonala az, hogy akik a bűncselekmény törvényes tényálladékát megvalósító döntő tevékenységet végzik, azok az okozat (az eredmény) létesítő okait valósítják meg (tettes, társtettes); akik pedig a törvényes tényálladékol megvalósító tevékenységen kívül állva a bűncselekményre vonatkozó konkrét elemeket létesítenek, lelki vagy tárgyi eredményeket hajtanak végre, azok a bűncselekmény feltételeit állítják elő, akik segédek, ha a döntő tényező érvényesülését csak előmozdítják, vagy felbujtók, ha a bűncselekményt megvalósítóban a bűnös szándékot, elhatározást felébresztik s azt megérlelik, ami által elhatározó hatást gyakorolnak. A felbujtó — a tettes szándékának felébresztésén, a tettes elhatározására vonatkozó döntő hatáson kívül — lehet azonban bűnsegéd is, ha az elhatározó rábíráson felül még más, a tényálladék megvalósításának körén kívül eső, előmozdító, könynyítő feltételt létesít. E két tevékenységi kategória ilyenkor a súlyosabban, a felbujtásban egységgé olvadt. De lehet a felbujtó egyszersmind társtettes is, ha reábírást betetőző oly tényálladék megvalósításához szükséges cselekményt végez, amely az okozatosság egy részévé válik, amely az okozatnak okává lesz. Ilyenkor az egységes feletősség a tettestársaság megállapításában nyer büntetőjogi kifejezést, mert a bűncselekmény egyik benső szerves okává válás magába olvasztja a magán a tényálladék megvalósításán kívül álló reábírás feltételét is; vagyis az okként jelentkező tárgyi elkövetés magába foglalja a feltételként szereplő döntő lelki ráhatást is. A társtettesség megkívánja azt, hogy a bűncselekményt megvalósító döntő tevékenységben a társtet-