Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 17. kötet (Budapest, 1925)

Büntetőjogi Döntvénytár. amely a tudatot elhomályosítja és a gátló képzetek keletkezését megbénítja. (Kúria 1924 jan. 16. B II. 6368/1923. sz.) Indokok: . . . Úgy a védő, mint a kir. főügyész a Bp. 385. §. 1. b) pontja alapján jelentettek be semmisségi panaszt és pedig előbbi a szándékos emberölés bűntettének, utóbbi az erős felindulásnak megállapítása miatt. A panasz mind a két irányban alapos. A kir. ítélőtábla ugyanis az ütőeszköznek (ásónyél) a fejre nagy erővel történt többszöri (kettő) használatából és az így okozott sértés neméből jutoll arra a következtetésre, hogy vádlott szándéka mint vagylagos (helyesebben mint eshetőleges) szándék, a sértett megölésére irányult. Eme körülmények azonban a kir. Kúria megítélése szerint az ölési szándék megállapítására még nem alkalmasak. Az ásó ugyanis bizonyos körülmények közt az élet kioltására alkalmas eszköz ugyan; úgyde abból, hogy a vádlott nem az ásóval, hanem ennek a nyelével ütött a sértettre; tehát ezt az eszközt nem úgy használta, amint az — az élet közönséges tapasztalata szerint — életveszélyes sérülés létrehozására használhatni szokott, épen arra vonható következtetés, hogy a vádlott ezt az eszközt, ami különben is csak véletlenül került a kezébe, nem azzal a tudattal és akarattal használta, hogy ezzel életveszélyes sérülést idézzen elő. Egymagában a sérülés helyéből, valamint az ütés erejéből viszont az ölési szándékra, jelen esetben különösen nem lehet következtetni, amikor a vádlott a megállapított tényállás szerint az italtól és előző szóváltástól előidézett felhevült állapotban volt és a kir. ítélőtábla következtetése szerint is a következményekkel nem gondolva, rögtönösen cselekedett. A kir. Kúria is úgy találta, hogy a vádlott ilyen italos, felhevült állapotban nem mérlegelhette azt, hová, hányszor és milyen erővel üt, az ilyen állapot pedig kizárja azt, hogy a vádlott a rögtönös cselekvés izgalmában minden elfogadható indok nélkül testvérének megölésére határozta volna el magát; viszont másrészt a kir. ítélőtábla, nem állapított meg olyan tényeket, amelyek a vádlott határozott tagadásával szemben arra mutatnának, hogy a vádlottnak valamelyes elfogadható oka lett volna testvérét megölni. Tévedett tehát a kir. ítélőtábla akkor, mikor az elsőfokú bíróságtól eltérően a vádlott cselekményét szándékos emberölés bűntettének minősítette. Ugyancsak tévedett a kir. ítélőtábla akkor is, amikor a valóknak elfogadott tényekből az elsőfokú bíróságtól eltérően azt a következtetést vonla le, hogy a vádlott cselekményét olyan erős felindulásban követte el, mely a Btk. 281. §. és illetőleg 307. §-a