Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 16. kötet (Budapest, 1924)

Büntetőjogi Döntvénytár. alatt állott, hogy amidőn a sértett hátába lőlt, nem tudta mit cselekszik, vagyis nem volt öntudatánál. A kir. főügyész a Bp. 385. §. 1, c) pontja alapján bejelentett panaszában az ellenkező felfogás helyességét vilatja. A kir. Kúria az alsóbíróságok által valónak elfogadott tényekből arra a jogi következtetésre jutott, hogy a vádlott cselekményét bár csökkent ellentállási képességgel, korlátozott akarati szabadsággal, de öntudatos állapotban, a cselekmény természetét, jelentőségét fölismerve, következményeit belátva követte el. A vádlott cselekménye nem egy elhomályosult öntudalú embernek beszámításon kívül eső cselekménye ; hanem a vádlott mérlegelő akaratának kivánt teljesítménye, határozott akarati cselekmény, amely a vádlott belső izgalma miatt csökkent ellenlállás mellett ugyan, de el nem homályosult öntudat, meg nem tört akarat mellett jött létre. Ennek a jogi értékelésnek helyességét mutatja az a tény, hogy vádlott a tettére voltaképen régebben készült s állítólagos öngyilkossági tervelései is csak a sértett ijesztgetését célozták. Azután, a vádlott a pisztoly megszerzésénél rokonai előtt higgadt magatartását tanúsított, mert máskép a pisztolyhoz nem juthatott volna; a sértett irodájában pedig a vádlott oly nyugodtan viselkedett, hogy rajta izgatottságot senki észre nem vett. Sem beszédje, sem magatartása, sem a tett elkövetésének részletei nem mutattak öntudatot elborító lelki viharzásra. A tett elkövetése után a vádlott kielégülten rövid kijelentéssel megjelölte cselekménye okát és azután elment a sértett nővéréhez, s elmondta annak a történteket. A vizsgálóbíró előtt pedig pontosan mindenre emlékszik, mindent elmond és indokolja, hogyan érlelődött meg benne a sértett megölésének gondolta a rajta esett sérelem megbosszulására. A főtárgyaláson emlékezése éles, részletező. Lefesti a vádbeli tett elkövetésekor való belső állapotát, külső tevékenységét, amit akkori öntudatlanság esetén nem tehetne meg. Ezek szerint az alsóbíróságok tévedtek, amikor a vádlott felindulásának erejét túlozva, azt olyan fokúnak állapították meg, mintha az az akarat szabad működését, a mérlegelő belátás képességét kizárta volna. Az alsóbíróságok által valónak elfogadott és tévesen értékelt némi — bár ki nem mutatott — családi terheltség, a vérszegénység, az ideggyengeség és főképen a szerelmi csalódás okozta elkeseredés volt ugyan a vádlott belátására és akaratelhatározására ártó, korlátoló befolyással; de nem szüntette meg egyiknek rendszeres működését sem, téhát vádlott a vádbeli tettéért büntetőjogilag felelős és a fenti, az erkölcsi ellentállást csökkentő körülmények csak a bűnösség fokának megállapításánál s ennek következményeképen a büntetés kiszabásánál jöhettek figyelembe. . .