Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 16. kötet (Budapest, 1924)

Büntetőjogi Döntvénytár. 71 sítésében megnyilvánuló anyagi semmisségi okra vonatkozó 385. §. 1. b) pontjában foglalt meghatározásból is, mely szerint: ((anyagi semmisségi ok, ha a bíróság a büntetőtörvénynek megfelelő rendelkezését nem alkalmazta, vagy tévesen alkalmazta ama kérdésekben, hogy a bűncselekményt a büntetőtörvényeknek melyik rendelkezése szerint kell minősíteni)). Ebből a meghatározásból ugyanis nyilvánvaló, hogy a Bp. a 385. §-ának 1. b) pontjába ütköző semmisségi ok miatt használt perorvoslat hatálya a megtámadott ítélet egész minősítési intézkedésére kiterjed, mert ez felel meg a perorvoslati pertagozatokban a vádhozkötöttség föntebb körvonalazott mértékének s a legfelsőbb bíróság is csak így juthat abba a helyzetbe, hogy a vádbeli cselekményt a maga egészében a büntetőtörvényeknek megfelelően minősítheti s ekként eleget tehet a Bpn. 33. §-ának 1. bekezdésében foglalt annak a szabálynak, hogy «ha anyagi semmisségi ok forog fenn, a kir. Kúria az első vagy másodfokú bíróságnak, vagy mindkét alsófokú bíróságnak ítéletét egészben, vagy ha a különválasztás lehetséges, részben megsemmisíti és a törvénynek megfelelő ítéletet hoz». Mindezekkel szemben a Bp. egyetlenegy olyan jogszabályt sem foglal magában, amely szerint a felsőbíró a vádbeli cselekmény minősítésére vonatkozó ((intézkedés)) felülvizsgálatánál csak a perorvoslattal élő által felvetett minősítési esetre volna szorítva, miáltal oly helyzetbe is kerülhetne, hogy bár a perorvoslatot ennek alaptalansága miatt el kellene is utasítania, mégis meg kellene állapítania, hogy az alsófokú minősítés a perorvoslatban említettől különböző okból téves ugyan, de azt nem helyesbítheti, mert a téves minősítés miatt használt perorvoslat szoros kerete ezt nem engedi. Már pedig, ha a Bp. a felsőbíróságok minősítési jogát ily szűk térre akarta volna szorítani, azt világos és félreérthetetlen rendelkezésben kellett volna kijelentenie, mert ilyen törvényes rendelkezés nélkül az elsőfokú bíróságnak biztosított és fentebb körvonalazott mérlegelési szabadság mellett ennek a szabadságnak a perorvoslati tagozatban az anyagi igazság, az állami jogrend nyilvánvaló érdeke ellenére való korlátozása a törvényben támpontot nem talál. Mindezek alapján a kir. Kúria jogegységi tanácsának büntető döntvényeként ki kellett mondani, hogy a vádlónak a vádlott terhére a Bp. 385. §. 1. b) pontja alapján használt perorvoslata esetében a felsőbíróság nincs kötve a vádbeli cselekménynek a vádló által vitatott minősítéséhez, hanem azt a tettazonosság körében a törvénynek megfelelően szabadon minősítheti.