Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 16. kötet (Budapest, 1924)

Büntetőjogi Döntvénytár. törvényszék a Btk. 336. §-ának 6. pontját nem alkalmazta; a kir. Kúria fentebb megjelölt határozata szerint tehát a minősítés kérdése minden más vonatkozásban részlegesen jogerőssé vált; ennélfogva a Bp. 387. §-ának 1. bekezdése értelmében a kir. ítélőtábla a kir. törvényszék marasztaló ítéletének a vádbeli cselekmény minősítésére vonatkozó részét törvényes keretben csak a fellebbezéssel megtámadott intézkedésre, vagyis a Btk. 336. §. 6. pontjának mellőzésére szorítkozóan vizsgálhatta volna felül. Kijelenti a kir. Kúria ebben a határozatában, hogy teljesen szabad minősítési joga a kir. ítélőtáblának csak akkor van meg, ha kellően fellebbezett felmentő ítéletet vizsgál felül, máskülönben a fellebbviteli bíróságot a minősítés tekintetében a fellebbezés kerete köti s ezt csupán abban az esetben törheti át, mikor a törvény szerint a vádlott cselekményére az alsóbbfokú ítéletben megállapítottnál enyhébb minősítés alkalmazandó; ellenben a vádlott terhére rótt cselekményt nem minősítheti a fellebbezés szerint mellőzött minősítésnél súlyosabban, mert ez sértené a Bp. 387. §. 1. bekezdésében foglalt jogszabályt és a vádlott érdekét. Viszont kiemeli ez a határozat azt is, hogy ha a kir. ügyész részletező megjelölés nélkül csak általánosságban jelentett volna be fellebbezést a téves minősítés miatt, akkor a minősítés az eredeti vád s illetve a lettazonosság keretéhez kötötten szabad volt volna, de az adott esetben az anyagi halmazatot a kir. ítélőtáblának nem volt volna szabad megállapítania, mert a kir. törvényszék a vádbeli lopásokat folytatólagos egységnek minősítette és ez ellen a minősítés ellen a kir. ügyész nem fellebbezett. Ezzel ellentétesen a kir. Kúria B II. 4815/1921. 5. számú határozata az árdrágító visszaélésekkel vádolt egyénnek bűncselekményeit nemcsak a kir. ügyész perorvoslatának megfelelően az 1920 : XV. tc. 1. §-ának 4. pontja szerint minősítette, hanem ítéletében kimondotta, hogy e vádbeli cselekmények nem egyetlen vétséget, hanem az 1920: XV. tc. 1. §. 1. és 4. pontja szerinti három vétséget alkotnak, továbbá, hogy az 1920: XV. tcikk 1. §-ának 2. és 4. pontjában meghatározott két vétséget, illetve ezen öt vétség anyagi halmazatát hozták létre, s ehhez képest a kir. Kúria a vádlott bűnösségét is ennek megfelelően állapította meg, noha a vádbeli cselekménynek ilyen minősítése végeit a vádló perorvoslattal nem élt. Ennek kimondására a kir. Kúria az utóbb említett határozatában azért tartotta magát feljogosítottnak, mert nézete szerint ; ha a közvádló a minősítés miatt in pejus perorvoslattal élt, a felsőbíróság nincs kötve a közvádló jogi értékeléséhez s felfogásához, hanem az alsófokú bíróság ítéletét a Bp. 325., 439. és „ 387. §-ai értelmében a 385. §-ának 1. b) pontja alapján min-