Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 14. kötet (Budapest, 1922)

Büntetőjogi Döntvénytár. főügyész panasza tekintetében a kir. ítélőtábla által valónak elfogadott, s e helyütt kötelezően irányadó tényállás, amely lényegében a következő : M. Jánosné vádlott 1899 nov. 27-ik napján kötött házasságot néhai M. Jánossal, akit nem szeretett, akihez csak anyja kényszerítéséré ment férjhez, de akivel közel 20 évig tartott házasságuk alatt semmi baja nem volt, sőt tőle három gyermeke is származott. A háború kitörése után a katonai szolgálatra behívott M. János, az elhall volt az, aki a gazdasági munka elvégzésére a háztartásába feles munkásnak bevette az akkor 50 éven felüli K. Andrást, A harctérre távozott férj nem sejtette, hogy neje K, Andrással csakhamar benső szerelmi viszonyt kezdett; együtt éltek, együtt háltak mint férj és feleség; s közös vágyuk volt, hogy a férj bárcsak ott maradna a harctéren, hogy ők végleg egymáséi lehessenek. M. János azonban 1918 november havában sértetlenül hazatért, de K. Andrást azért el nem engedte, tovább is a háznál tartotta. Minthogy azonban a férj jelenlétében a vádlottak a bűnös szövetkezést nem folytathatták, az akadályul szolgáló férj elpusztítását határozták el. Evégből K. András vádlott mérget próbált szerezni, de siker nélkül; az asszony pedig két héten át légykővel etette a férjét, de hasztalan, mert a gyenge arzénlartalmú légykő csak nagyobb adagolásban életveszélyes szer, kis mennyiségben nem. A vádlott asszony egyébként azt állítja, hogy a légykövet azért etette a férjével, mert az az ágyba maga alá csúnyított, s szerinte pedig ez ellen jó a légykő . . . E sikertelen próbálkozásuk után abban az új tervben állapodtak meg a vádlottak, hogy, mert az elhalt térj és K. András vádlott kölcsönösen szokták egymást beretválni, K. András majd beretvával vágja el a mindkettőjük útjában álló férj nyakát. 1919 január 25-én és február 1-én K. András akarta is szándékát végrehajtani, de elsőízben nem volt bátorsága, az ölés gondolatára elöntötte a forróság, ahogy magát kifejezi, másodízben pedig félt, nem volt lelki ereje a szándékolt tett végrehajtására, M. Jánosné ezekre a sikertelenségekre majd azt jegyezte, hogy: «más ember kell ahhoz, nem való az magának*, majd oda vetette: «Nem is meri maga azt megtenni!» Való tény pedig, hogy az előrehaladtkorú K. András úgy szerette, a kir. ítélőtábla ténymegállapítása szerint, «az ő társadalmi körében feltűnően csinos, fiatalos külsejű asszonyt, hogy majd megbolondult érte», férfiasságát, bátorságát lekicsinyelő megjegyzései tehát nagyobb akaraterő kifejtésére ingerelhették őt. S 1919 február 8-án tényleg előre megsúgta az asszonynak, hogy ma végrehajtja tettét, «ma lesz a iani megberetválva», amihez az asszony hallgatag hozzájárult.