Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 10. kötet (Budapest, 1917)

tíúntelojogi Döntvénytár. tak, tehát a tévedést fondorlattal nem idézték elő, s így tettük nem csalás. Ez a felfogás több irányban téves. Először is a mulasztás, az elhallgatás is kimerítheti a fondorlat fogalmát, ha az elhallgatott körülmény közlése a tettes törvényes kötelessége. A tényállás és a miniszteri rendelet tartalma szerint pedig nem vitás, hogy a vádlottak mind a ketten a segély megszűnését maga után vonó körülmény beálltának bejelentésére törvényerejű rendelettel kötelezve voltak ; amidőn tehát ezt ennek ellenére meg nem tették, hanem összejátszva a segély hatósági kiutalását és kifizetését előidézték, a hatóságot fondorlatosan tévesztették meg. Továbbá a vádlottak tettében nemcsak a mulasztás, elhallgatás hanem olyan cselekvő magatartás és közreműködés is észlelhető, amely jelen esetben, mint a fondorlat eleme a mulasztással együtt idézte elő a tévedésbeejtést és tévedésbentarlást. Ilyen cselekvőség a hatóságnál való jelentkezés, az igény mindenkori bejelentése, az igényelt összeg számfejtetése, a fizetési könyvecske nyugtalapjainak havonkénti aláírása és a pénz felvétele. Ezek együttvéve önmagukban is kimerítenék a tévedést vagy tévedésbentartást előidéző fondorlatot, annál tökéletesebben merítették ezt ki a kötelező bejelentés rosszhiszemű elmulasztásával párosulva. Téves törvénymagyarázat következménye az alsóbíróságok azon felfogása is, hogy a fondorlat alatt furfangos, fortélyos műveletet kell érteni. A Bn. 50. §-a ugyanis a «ravasz» jelző elhagyása folytán a fondorlatot illetően épen abban különbözik a Btk. hatályban volt 379. § -ától, hogy míg az utóbbi törvény és az annak alapján kifejlődött gyakorlat a ravasz fondorlattal való tévedésbeejtés és tartás alatt mindig valami különös egyéni ügyesség vagy fölény szülte, a körülmények szerint a megtévesztésre alkalmas mesterkedést értett, addig a Bn. 50. §-a alapján támadt gyakorlat a fondorlattal való tévedésbeejtést úgy magyarázza, hogy az a tettesnek minden oly rosszhiszemű, a törvényes óvatosságot kijátszani alkalmas magatartása, amely a tévedést létrehozza vagy fenntartja. Hogy tehát a fondorlatos megtévesztés megállapítható legyen, ahhoz más nem kell, mint a tettes oly tudatosan hamis állítása vagy a különös célzattól áthatott, ősszerű, szándékos cselekménye, ténye vagy mulasztása, amely, mint ok hozza létre a tévedést, illetve tévedésbenmaradást, mint okozatot. Alkalmazva már most mindezeket a vádlottak tettére, nyilvánvaló, hogy az alsóbíróságok tévesen magyarázták a törvénynek a fondorlat fogalmára vonatkozó részét, amidőn annak elemeit a vádlottak tettében megvalósítva nem találták, s megsértették az anyagi jogszabályt, amikor a vádbeli teltet nem csalás