Görgey Mihály: A gazdasági döntőbizottságok joggyakorlata. Elvi határozatok, állásfoglalások, jogesetek. 1948-1969 (Budapest, 1970)

48 7. A szerződés megkötése JEGYZET: a) Eredetileg közölve a D 1968. évf. 11. sz. 425. oldalon 34. sz. elvi határozatként. b) Vö. a Ptk. 207. §, 241. §, az R 6. §, 9. §, 12. §, 13. §, 17. §, 24. §, a Vr 3. §, 5. §, 6. §, 34. §, valamint az ER 4. § (1) bek. a) pont, 19. § g) pont, 21. § (2) bek., 26. §-ában foglaltakkal. 508. sz. állásfoglalás Ha a szerződéskötési kötelezettség körében az irányadó szállítási alapfeltételek valamely diszpozitív szabályától csak az egyik fél kíván eltérni, a másik azonban nem, a vita a gazdasági döntőbizottság elé terjesztésének nincs helye, hanem a szerződés a diszpozitív szabálynak megfelelően jön létre. Az R 13. §-a szerint a szerződéskötési kötelezettség körében a szerződéskötési vitát — megegyezés hiányában — mindig a megrendelőnek kell a gazdasági döntőbizottság elé terjesztenie; ennek elmulasztása esetében a szerződés a szállító nyilatkozatában foglalt tartalommal jön létre. A KGD 4. számú elvi határozatának I. tétele pedig az ott kifejtett okok alapján kimondta, hogy szerződéskötési kötelezettség esetében a szállítási alapfeltételek diszpozitív szabályai a döntőbizottságot kötik. A II. tétel szerint a szerződéskötési kötelezettség körében, ha a szállítási alapfeltételek valamely diszpozitív szabályától mindkét fél el akar térni, s csupán az eltérés tartalmában nem egyeztek meg, a döntőbizottság a szállítási alapfeltételek diszpozitív szabályától eltérhet. Ha az R 13. §-ában és a hivatkozott elvi határozat I. tételében foglalt szabályok egybevetéséből — merev szó szerinti értelmezéssel — az következnék, hogy olyan esetben, amikor a szállítási alapfeltételek diszpozitív szabályától csak az egyik fél, tehát pl. a szállító akarna eltérni, döntőbizottsági eljárásnak helye lenne: a megrendelő, bár ragaszkodik a diszpozitív szabályhoz, mégis köteles volna a gazdasági döntőbizottsághoz fordulni, mert különben a szerződés a szállító által kívánt tartalommal jönne létre, vagyis a diszpozitív szabálytól eltérően. Ilyen esetben tehát a megrendelővel szemben tulajdonképpen a hallgatás = beleegyezés elve érvényesülne. Ha azonban a megrendelő az ilyen vitát — amelyben tehát a megrendelő a diszpozitív szabályhoz ragaszkodik, a szállító viszont attól el kíván térni — a döntőbizottság elé terjeszti, a gazdasági döntőbizottság — a hivatkozott elvi határozat I. tételére tekintettel — a vitával érdemben nem is tudna foglalkozni. Azt kellene ugyanis megállapítania, hogy — mivel a diszpozitív szabály a gazdasági döntőbizottságot köti — a szerződés valójában már automatikusan, a diszpozitív szabálynak megfelelően jött létre. Ilyen ügy gazdasági döntőbizottság elé vitelének nemcsak hogy nem volna semmi értelme, hanem ebből csupán zavar, késedelem (a függő helyzet elhúzódása), felesleges eljárás és felesleges költségek származnának. Ennek elhárítása pedig egyformán érdeke mindegyik félnek, a gazdasági döntőbizottságnak és végső soron a népgazdaságnak is.