Polgári jogi döntvénytár. Bírósági határozatok 10. kötet, 1982-1985 (Budapest, 1987)

oltalmi kör terjedelmét illetően a szerződés megkötésekor nem tévedhetett, hiszen tervbe vették a GVC profil továbbfejlesztését. Az sem állapítható meg, hogy a tévedést a feltalálók okozták vagy felismerhették. A szerződés megkötésének idejében mutatkozó feltűnő értékkülönbség a szolgáltatás és ellenszolgáltatás között nem állapítható meg. A találmányi díjkövetelést a szerződésben meghatározott egységárban látta helytállónak, a mennyiségi adatokat az I. r. alperes adatszolgáltatására alapította. Az ítélet ellen az I. r. alperes fellebbezett. Az első fokú ítélet hatályon kívül helyezését indítványozta, megalapozatlanságra tekintettel. Változatlanul fenntartotta a szerződés megtámadására irányuló igényét. A feltalálók az első fokú ítélet helyben hagyását kérték. III. A fellebbezés csak részben és az alábbiak szerint helytálló. A jogvita elbírálásánál irányadó 45/1969. (XII. 29.) Korm. sz. rendelet 1. §-a értelmében a szolgálati találmány feltalálóját a munkáltató díjazni köteles. Mentesül e kötelezettsége alól, ha hozzájárul ahhoz, hogy a találmánnyal a feltaláló rendelkezzék. A 3. § (1) bekezdése értelmében a találmányért járó díj mértéke, folyósításának ideje és módja tekintetében a munkáltató és a feltalálók szerződésben állapodnak meg. Az I. r. alperes és a feltalálók a szolgálati találmány díjazásának mértékéről szerződésben állapodnak meg. A szerződés a jövőben várható gazdasági eredményekre figyelemmel a találmány tárgyának forgalomba hozott mennyiségével arányosan, időbeli korlátozás nélkül (a szabadalmi oltalom idejére), ún. sávosan degresszív egységárban határozta meg a díjat. Később az I. r. alperes a szabadalomról lemondott, és ezáltal a feltalálók szerezték meg a jogosultságot. Ezzel az I. r. alperesnek a szolgálati találmányértjáró, a törvényből fakadó díjazási kötelezettsége megszűnt. Az I. r. alperes azonban a találmányt továbbra is hasznosítani kívánta, a szabadalmat megszerző feltalálóknak is az volt az érdekük és akaratuk, hogy a találmányuk hasznosítása változatlan körülmények között fennmaradjon. A feltalálók a szabadalmi jogosultság megszerzése után — ráutaló magatartással (Ptk. 216. §) a hasznosítást az I. r. alperesnek változatlan feltételek mellett engedélyezték, másrészt — ugyancsak ráutaló magatartásban kifejezett szerződési akarat szerint — az I. r. alperes továbbra is az eredeti díj szerződésben kikötött díjat vállalta kifizetni. Helyes érvekkel utasította el az első fokú bíróság az I. r. alperesnek azt a viszontkeresetként elbírált igényét, amellyel a szerződést megtámadta. Mind az eredeti díjszerződés megkötésekor (1972), mind e szerződésnek az említett és csupán jogcímében való módosításakor az I. r. alperes ismerte és ismerhette a saját termelési eredményeit. Ami pedig a jövőbeli gazdasági eredmény alakulását illeti, erre nézve — a dolog természeténél fogva — csak becslések állhattak rendelkezésére. Nem állapítható meg, hogy az I. r. alperes a szerződés megkötésekor akár a termelés mennyisége, akár eredményessége szempontjából tévedésben volt, és ezt a feltalálók felismertették vagy éppen okozták [Ptk. 210. §-ának (1) bek.]. Nem tekinthető a szerződés megtámadására okot adó tévedésnek az I. r. alperesnek az a később megdőlt feltételezése sem, hogy az általa gyártott termékek egy bizonyos része nem tartozik a találmány hasznosításához (DVTI tartók). A szerződéskötés időpontjában mutatkozó feltűnő értékkülönbségre nézve sincsenek adatok. Az elbírált esetben a szerződés tartós jogviszonyt hozott létre. Nem kizárt 80