Polgári jogi döntvénytár. Bírósági határozatok 7. kötet, 1976-1977 (Budapest, 1979)

mányra nem tart igényt. E nyilatkozatra figyelemmel az alperesnek a találmánnyal kapcsolatos szabadalmi igénye (a szabadalmazáshoz való joga) a 4/1969. (XII. 28.) OMFB—IM sz. együttes rendelet (Vr.) 5. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezés értelmében a feltaláló felperesekre szállott át. Ebből pedig okszerűen az is következik, hogy a találmányi bejelentés alapján megadott szabadalmi jog nem a munkáltató alperest, hanem a felpereseket illeti, s arra a szolgálati találmányra irányadó rendelkezések nem alkalmazhatók. Nem tette magáévá a Legfelsőbb Bíróság az első fokú bíróságnak a 45/ 1969. (XII. 29.) Korm. sz. rendelet (R.) 1. §-ának (3) bekezdésében foglalt rendelkezés értelmezésére és alkalmazására vonatkozó azt a jogi okfejtését, hogy a díjazási kötelezettség alóli mentesülés az adott esetben az alperest azért nem illeti meg, mert a szolgálati találmánnyal kapcsolatos szabadalmi igényéről való lemondása a jogok rendeltetésszerű gyakorlásának elvébe (Ptk. 4. §) ütközik, illetve joggal való visszaélésnek (Ptk. 5. §) minősül. Az első fokú bíróságnak az említett okfejtéséből az következnék, hogy a szabadalmi igényről való lemondás esetén a munkáltató — ha a találmányt hasznosítja — mentesülne találmányi díjfizetési kötelezettsége alól, amenynyiben a magatartása a Ptk. 4., illetve 5. §-ába nem ütköznék. Az R. 1. §-a (3) bekezdésének azonban ilyen értelmet nem lehet adni. A helyes értelmezés szerint a szolgálati találmány díjazására vonatkozó rendelkezést nem lehet alkalmazni akkor, ha a munkáltató hozzájárul ahhoz, hogy a találmánnyal a feltaláló rendelkezzék. Az Szt. biztosítja a feltalálók anyagi elismerését a találmányok hasznosítása (szolgálati találmány értékesítése) esetén. A találmányra vonatkozó szellemi alkotásnak más által való hasznosítása nem ingyenesen, hanem ellenérték (találmányi díj) mellett történhet. Ha a munkáltató a szolgálati találmányra nem tart igényt (hozzájárul ahhoz, hogy a találmánnyal a feltaláló rendelkezzék), a munkáltatót megillető szabadalmi igény, illetve jog a feltalálóra száll át [Vr. 5. § (2) bek.], ezért a továbbiakban a találmányt nem szolgálati jellegűnek kell tekinteni. Nem alkalmazható ilyen esetben a szolgálati találmány díjazására vonatkozó jogszabály (R.), hanem azok a rendelkezések irányadók, amelyek a nem szolgálati találmányok hasznosítása esetén általában alkalmazásra kerülnek. A kifejtettekből következik, hogy az alperes a találmányt — minthogy annak nem szabadalmasa — csak a szabadalmas felperesek hozzájárulásával hasznosíthatja, s a használat ellenértéke fejében díjat köteles fizetni (Szt. 17. §). A felperesek részéről a szabadalom hasznosítására vonatkozó hozzájárulást az adott tényállás mellett megadottnak kell tekinteni, mert egész magatartásuk arra irányult, hogy az alperes alkalmazza a találmányukat. A díjazásra azonban a felek között megállapodás nem jött létre, ezért a találmány használatának ellenértékét a bíróságnak kell megállapítania. Az első fokú bíróság a felperesek szabadalmának felhasználásával gyártott nyolc gépi berendezésnek az alperes által történt hasznosítása folytán az alperesnél mutatkozó egyévi megtakarítást mint hasznos eredményt vette alapul a díjmegállapításnál. Nyitva hagyta azonban azt a kérdést, hogy a megítélt összeggel a legyártott nyolc berendezés után a felperesek díjigénye egyszer s mindenkorra kielégítettnek tekinthető-e. A felperesek, amint azt a fellebbezési tárgyaláson is előadták, a szóban levő berendezések üze46