Polgári jogi döntvénytár. Bírósági határozatok 6. kötet, 1973-1975 (Budapest, 1976)

részben a felperesek tulajdonában állottak. Az alperes kártalanításul •-ölenként 100 Ft-ot ajánlott fel, amelyet azonban a felperesek nem fogadtak el. Keresetükben az alperest D-ölenként 180 Ft kártalanítás megfizetésére kérték kötelezni. Az első fokú bíróság megállapította, hogy a két ingatlan szélessége együttesen 7 és V2 méter és így beépítésre nem alkalmas. Megállapította továbbá, hogy az ingatlanok a város ipartelepítésre kijelölt részén fekszenek és így a tulajdonost az ingatlanok nagyságától függetlenül a mezőgazdasági ingatlanokra vonatkozó értékelési szabályok alapján kell kártalanítani. Erre tekintettel a felajánlott kártalanítási összeget nem lehet felemelni és a felperesek keresetét elutasította. A felperesek fellebbezésükben előadták, hogy a két ingatlan szélessége mintegy 10—11 méter. Előadták továbbá, hogy az ingatlanok már akkor tulajdonukban voltak, amikor a területet ipartelepítésre jelölték ki. Erre tekintettel a 13/1970. (IV. 21.) PM—IM sz. rendelettel módosított 1/1965. (VII. 24.) PM—IM sz. rendelet (Kr.) 21. §-ának bekezdése értelmében a 17. §-ban foglalt értékelési szabályok alkalmazásával kérték a kártalanítást, mégpedig D-ölenként 200 Ft-os egységáron. A perben fellépett ügyész fellebbezésében a kereseti kérelemnek való helytadást indítványozta. Hivatkozott arra, hogy a felperesek apja 1963. április 29-én halt meg és akkor már a perbeli ingatlanok a jóváhagyott általános rendezési terv szerint ipari területnek lettek kijelölve (1962. augusztus 17. napján). A felperesek a perbeli ingatlanokat apjuk után örökölték meg, és így a Kr. 2Í. §-ának (1) bekezdése alkalmazandó. Ha ugyanis a felperesek apja a kisajátításkor életben lett volna, ő a rendelet 17. §-a szerint kapott volna kártalanítást. Mivel az örökös az örökhagyó általános jogutódja és megszerzi annak összes ingó és ingatlan vagyonát, jogait és kötelezettségeit, ezért a felpereseket is a 17. § szerinti kártalanítás illeti meg. A fellebbezések alaptalanok. A Kr. 21. §-a (1) bekezdésének rendelkezése szerint, ha a város magánerőből történő beépítésre is kijelölt részét a telek tulajdonjogának megszerzését követően elkészített rendezési terv más célra jelölte ki, a telek értékét a 17. §-ban foglaltak szerint kell megállapítani. A jogszabály nem különböztet a tulajdonjog megszerzésének módja szerint, hanem általában a tulajdonjog megszerzése után történt változáshoz fűz külön rendelkezést. Így nincs lehetőség a jogszabály rendelkezésének feloldására és a tulajdonszerzések módja szerinti különböztetésre. A kisajátításról szóló jogszabályok egyrészt a kisajátítás időpontjából, másrészt a tulajdonszerzés időpontjából indulnak ki és ennek alapján tartalmaznak rendelkezéseket abban a kérdésben, hogy mikor, melyik értékelési szabályt kell alkalmazni. Ezek a rendelkezések hol előnyt, hol hátrányt jelentenek a kisajátításkori tulajdonosokra. így például — ha egyébként a 17. § szerinti értékelés alkalmazható lett volna — a felperesekre a közművesítés foka előnyt jelentett volna a Kr. 21. §-ának (4) bekezdése alapján, míg ha a felperesek apja kapta volna a kártalanítást, reá nézve ez a kedvező rendelkezés nem lett volna alkalmazható. Mivel a másodfokú bíróság szerint csupán a tulajdonszerzés időpontja és nem módja az irányadó a 21. § (1) bekezdésének alkalmazása szempontjából, ezért az abban foglaltak alapján a 17. § alkalmazását mellőzte, mert a felperesek tulajdonszerzése előtt a kisajátított terület már ipari célra volt 148