Polgári jogi döntvénytár. Bírósági határozatok 4. kötet, 1968-1970 (Budapest, 1972)

100 000 Ft találói díj megfizetésére kérte kötelezni a Pénzügyminisztérium által képviselt Magyar Állam alperest. Az alperes a kereset elutasítását kérte. Azzal védekezett, hogy nincs megnyugtató bizonyíték arra, hogy a fellelt értéktárgyak azonosak lennének a néhai Sz. S. által állítólag elrejtett ingóságokkal. Utalt arra, hogy a nyomozó hatóság által feltárt rejtekhelyeken a felperes feljelentésében szereplő 30 db szőnyegből egyetlenegyet sem találtak meg. A felperes által rendelkezésre bocsátott helyszínrajz adatai nem biztosították az elrejtett értékek megtalálását. így a felperes „találónak" nem minősíthető, tehát részére találói díj sem jár. Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet részben megváltoztatta, és az alperest 40 000 Ft találói díj, ennek a kereset beadásától járó évi 5%-os kamata és 3000 Ft együttes első- és másodfokú eljárási költség megfizetésére kötelezte. A másodfokú bíróság ítélete ellen emelt törvényességi óvás alapos. Találói díjra az a személy tarthat igényt, aki olyan értékes dolgot talál, amelyet ismeretlen személyek elrejtettek, vagy amelynek tulajdonjoga egyébként is feledésbe ment [Ptk. 132. § (1)—(2) bek.]. A felperes nem talált olyan értékes dolgot, amelyet ismeretlen személyek rejtettek el, sőt ilyen dolog megtalálásában közvetlenül és eredményesen nem is működött közre. A felperes ugyanis olyan értékek eltűnésére vonatkozóan tett büntető feljelentést, amelyeket — kereseti előadása szerint — nem ismeretlen személyek, hanem néhai férjével együtt ő rejtett el. Az a helyszínrajz, amelyet a felperes a nyomozó hatóság rendelkezésére bocsátott, nem biztosította az elrejtett értékek fellelését. A felperes által megjelölt adatoktól függetlenül, hónapokkal a nyomozás megszüntetése után, a felperesen kívül álló személyek tevékenysége biztosította a perbeli értéktárgyak megtalálását. így tévedett a másodfokú bíróság, amikor azt állapította meg, hogy a felperes volt az a személy, „aki az állam részére új tulajdonjogot szerzett". De ugyanígy téves a másodfokú bíróságnak az az érvelése is, hogy az 1964. évi 13. sz. tvr-ben kifejezésre juttatott jogpolitikai szempontok indokolnák az adott esetben a felperes találói díjban részesítését. E jogszabály megalkotásánál a törvényhozót valóban az a oél vezette, hogy a tvr-ben megjelölt esetekben a büntetőjogi következmények alól mentesüljenek azok a személyek, akik 1964. június 24-től (a törvényerejű rendelet hatálybalépésétől) számított 60 napon belül a tulajdonukban, birtokukban, rendelkezésük alatt levő értéktárgyakat vételre önként bejelentik, felajánlják, vagy rendelkezésre bocsátják. A felperes bejelentésének időpontjában azonban tulajdonában, birtokában vagy rendelkezése alatt egyetlen olyan értéktárgy sem volt, amelyek feltárására utóbb sor került, s így azokat a felperes nem is tudta az illetékes hatóságok rendelkezésére bocsátani, így tehát nem biztosította azoknak a népgazdasági célok megvalósítása szempontjából előnyös hasznosíthatóságát sem. [P. törv. I. 20 764'1967. sz., BH 1968/7. sz. 5737.] •54