Polgári jogi döntvénytár. Bírósági határozatok 4. kötet, 1968-1970 (Budapest, 1972)

Az elsőfokú bíróság a nyilatkozatok érvénytelenségét állapította meg, mert bizonyítottnak találta, hogy az alperesek tévedésbe ejtették a fel­pereseket. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, a felperesek keresetét elutasította. Az ítélet indokolásának az a lénye­ge, hogy a felperesek az okirat tartalmának ismeretében tették meg nyilatkozatukat, tehát a tévedés vagy megtévesztés törvényes elemei nem állapíthatók meg. A II. r. felperes aláírásának hiányával kapcsola­tos érvelés ugyancsak alaptalan. G. M. ugyanis a II. r. felperes kérésére vezette rá a nyilatkozatra a II. r. felperes nevét, következésképpen „az így eszközölt aláírás éppen úgy a II. r. felperes akaratát fejezi ki, mint­ha azt saját kezűleg eszközölte volna". A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos. A felperesek nyilatkozatukban az örökölt ingatlan-illetőségükről rendelkeztek meg­határozott személyek — az alperesek — javára úgy, hogy azt ellenérték nélkül ruházták reájuk. Ez a jognyilatkozatuk tehát ingatlan-illetőség ajándékozásának minősül, amely kétoldalú jogügylet. A Ptk. 579. §-ának (2) bekezdése értelmében ingatlan ajándékozásá­nak érvényességéhez a szerződés írásbafoglalása szükséges. A XXV. szá­mú polgári elvi döntés III. pontja szerint az ingatlan tulajdonjogának átruházására irányuló szerződés csak akkor tekinthető írásbafoglaltnak, ha szerződési nyilatkozatát mindegyik szerződő fél aláírta. A II. r. fel­peres a nyilatkozatát egyáltalában nem írta alá. Természetesen a nyi­latkozatot az ő nevében meghatalmazottja is aláírhatta volna. A Ptk. 223. §-ának (1) bekezdése értelmében azonban a meghatalmazáshoz olyan alakszerűségek szükségesek, amilyeneket a jogszabály a meghatal­mazás alapján kötendő szerződésre előír. Ehhez képest G. M-nak írásbeli meghatalmazásra lett volna szüksége ahhoz, hogy ő a II. r. felperes ne­vében a nyilatkozatot érvényesen aláírja. Ilyennel ő nem rendelkezett, tehát a II. r. felperes tekintetében az ajándékozási szerződés ezért is érvénytelen. Figyelmen kívül hagyták az eljárt bíróságok (és a közjegyző is), hogy a Ptk. 218. §-ának (2) bekezdése szerint, ha az írásbeli alakot jogszabály rendeli, és a szerződő fél nem tud vagy nem képes írni, a szerződés ér­vényességéhez közokirat vagy teljes bizonyító erejű magánokirat szük­séges. A II. r. felperes a nyilatkozat aláírásakor nem találta a szem­üvegét, és emiatt nem látott, tehát olyannak kell őt tekinteni, mint aki nem volt képes írni. Ebből következően a nyilatkozata csak akkor lett volna érvényes, ha az okiratot legalább kézjegyével ellátta volna, és a kézjegynek tőle való származását két tanú igazolja. Az ítélkezési gya­korlat nem kívánja meg ilyen esetekben a kézjegynek a Pp. 196. §-a (1) bekezdésének c) pontja szerinti — bírói vagy közjegyzői — hitelesítését, de azt lényeges alaki kelléknek tekinti, hogy a kiállító az okiratot kéz­jegyével ellássa. A II. r. felperes azonban az okiratot kézjegyével nem látta el, ennek hiányát pedig nem pótolja az, hogy az ő nevét más sze­mély az okiratra rávezette. Érvénytelen azonban az ajándékozási szerződés mindkét felperes vo­natkozásában azért, mert a kérdéses jognyilatkozatokat az alperesek mint az ajándékozásban szerződő felek egyáltalán nem írták alá, és kü­152

Next

/
Oldalképek
Tartalom