Polgári jogi döntvénytár. Bírósági határozatok 3. kötet, 1966-1967 (Budapest, 1968)
akkor is hosszabb ideje bérbe adás útján hasznosította. Ez a használati helyzet ezután sem változott, s a felperesek azt nem kifogásolták. Utóbb a lakásügyi hatóság a különálló szobát igénybe vette, s az alperes a fentebb említett házból 1962. október 17-én — kijelentkezés mellett — az általa időközben örökölt házingatlanba költözött. Azóta a felpereseknek eladott házban általa korábban használt helyiségeket bérbeadás útján hasznosítja, tüzelőjét azonban folyamatosan ennél a háznál tartotta, s a gyümölcsfákról gyümölcsöt szedett, a jelen per tartama alatt pedig a perbeli lakásba visszajelentkezett. A felperesek keresetükben — arra hivatkozással, hogy az alperes a lakhatási jogával visszaélt — annak a megállapítását kérték, hogy az alperes lakhatási joga — miután a perbeli lakrészt elhagyta, és személyesen nem használja — megszűnt, s őt a kérdéses helyiségek kiürítésére és birtokba bocsátására kérték kötelezni. Abban az esetben pedig, ha a teljes használati jog az alperestől nem vonható meg, másodlagosan ,,a lakásszolgalmi jog" megszüntetését kérték. Az elsőfokú bíróság a felperesek keresetét elutasította. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és megállapította, hogy „az alperest illető lakhatási és használati szolgalmi jogok 1962. október 17-i hatállyal megszűntek". A másodfokú ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos. A per eldöntésénél jelentősége van annak, hogy a felek az alperes részére haszonélvezeti vagy csak lakhatási jogot biztosítottak. E kérdésre az írásbeli szerződés nem ad egyértelmű választ, és a felek is egymással ellentételesen nyilatkoztak. Ezért — annak tisztázása érdekében, hogy a felek szerződési akarata mire irányult — részletesebben kellett volna feltárni a tényállást, és feltétlenül ki kellett volna hallgatni a szerződést tanúként aláíró személyeket. Ha ugyanis már a szerződés aláírásának idején is bérlő vagy albérlő lakott az alperes részére fenntartott lakásban, illetőleg annak egy részében, s annak sorsáról nem rendelkeztek, ez a tény megcáfolni látszik a felperesnek azt az előadását, hogy csupán az alperes használatára szolgáló lakhatási jogot kötöttek ki. Bár az eddigi peradatok szerint erősen kétséges, hogy a peres felek a valódi szerződési szándékuk szerint az alperes javára csupán használati (lakhatási) jogot biztosítottak, még abban az esetben is azonban, ha az alperest csupán használati jog illeti meg, teljesen megalapozatlan a másodfokú bíróságnak az a megállapítása, hogy az alperes e jogáról lemondott. Az alperes ugyanis, annak ellenére, hogy a részére biztosított helyiségekből máshova költözött, azok birtokát megtartotta éppen azáltal, hogy hasznosításuk felől rendelkezett, nem szólva arról, hogy a szerződésben kikötött egyéb használati jogait személyesen gyakorolta. Lemondásról tehát nem lehet szó, hanem legfeljebb arról, hogy az alperes a helyiségeket rendeltetésellenesen (szerződésellenesen) hasznosította és hasznosítja, ez viszont nem vonja maga után azt, hogy az alperes javára kikötött használati jogok megszűntek, hanem a Ptk. 163. §-ának (2) bekezdése és 159. §-ának (2) és (3) bekezdése alapján csak azzal a következménnyel járhat, hogy a felperesek biztosítékot követelhetnek, vagy pedig hogy a bíróság az alperes használati jogát bitosíték adásáig felfüggesztheti. [P. törv. I. 20 649/1965. sz., BH 1966/10. sz. 5041.] 64