Polgári jogi döntvénytár. Bírósági határozatok 3. kötet, 1966-1967 (Budapest, 1968)

hogy a felperes bejár Budapestre takarítani, napszámosmunkát is vállal. Hivatkozott arra is, hogy a felperes a tartásra érdemtelenné vált. A járásbíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította. Álláspontja szerint a korábbi eljárás befejezése óta a felperes állapota lényegesebb mértékben nem rosszabbodott, jelenleg is végez alkalmi munkát, megélhetését biztosítani képes, ezekre tekintettel a kereset alaptalan. A megyei bíróság az elsőfokú ítéletet indokai alapján helybenhagyta. Az e határozatok ellen emelt törvényességi óvás alapos. A Legfelsőbb Bíróság XXVIII. sz. polgári elvi döntésében rámutatott arra, hogy a Csjt. 21. §-ában írt feltételek alapos vizsgálata körében az 55. életév betöltésének jelentősége van annyiban, hogy ilyen esetben a rászorultság körében a keresőképesség-csökkenés vizsgálata mellőzhető. Ilyenkor is mindig vizsgálni kell azonban, hogy az igénylő rászorul-e, s ha igen, hibáján kívül szorul-e rá a tartásra. Ha a volt feleségnek a megélhetést biztosító munkaviszony létesítésének az elmulasztása a társadalmi felfogás szerint is felróható, a házastársi tartási igényét akkor sem lehet jogszerűnek tekinteni, ha az 55. életévét már betöltötte. Az elvi döntésben kifejtettekre tekintettel a bíróságnak a perben azt kell vizsgálnia, hogy az 55. életévének a betöltése után házastársi tartási igényt előterjesztő felperesnek felróható-e a munkaviszony létesí* tésének elmulasztása. Ha ugyanis a társadalmi felfogás szerint ez a felperesnek nem róható fel, tartásdíj iránti igénye — ha a Csjt. 21. §-a szerinti egyéb feltételek megvannak — alaposnak tekinthető. Ebből a szempontból jelentősége van a felek személyi, vagyoni, lakóhelyi, elhelyezkedési körülményeinek, de életkoruknak is. Amennyiben például a felperes és az alperes között az életközösség olyan életkorban szakadt meg, amikor a felperesnek még alkalma volt elhelyezkedni és 55. életévének betöltéséig a nyugdíjjogosultsághoz szükséges szolgálati időt megszerzi, s ezenkívül elhelyezkedését személyi, vagyoni és lakóhelyi körülményei is indokolták volna, a felperest nyilván nem lehetne önhibáján kívül tartásra szorultnak tekinteni. Adott esetben azonban az életközösség végleges megszakadásának időpontjában — 1963. április 25-én — az 1910-ben született felperes 53 éves volt, és mindössze negyedik éve állott fenn a munkaviszonya. A nyugdíjjogosultságot csak az 55. életéve után munkában töltött évek során szerezhetné meg. Ez pedig a felperestől adott esetben társadalmilag nem volna elvárható. A peres felek házassága 34 éven keresztül állott fenn. Házasságukból két gyermek származott, akiket a felperes anyához illő gondossággal felnevelt. Munkaerejét a háztartásban, a házkörüli gazdaságban hasznosította. Szükség esetén napszámba járt az alperessel együtt. A hoszszú házasélet alatt az alperes is hasznát látta tevékenységének. Ilyen hosszú, a munkában eltöltött házasélet után az alperes nem várhatja^ el a felperestől, hogy állandó alkalmaztatást jelentő munkaviszonyba lépjen a nyugdíjjogosultság megszerzése végett. A perben nem lett volna figyelmen kívül hagyható a perben meghallgatott orvosszakértő véleménye sem. E szerint a felperes Oharchot-kórban (hysteria klimaxban), krónikus gyomorhurutban, hüvely és gátrepedésben, méhszáj erosióban, következményes méhsüllyedésben, ideggyengeségben szenved. Igaz, hogy a szakértő szerint mindezeknek a betegségeknek a következ374