Polgári jogi döntvénytár. Bírósági határozatok 3. kötet, 1966-1967 (Budapest, 1968)

len beadott keresetlevelet pedig az elsőfokú bíróság 1965. szeptember 3. napján érkeztette. Ezeket a körülményeket lényegében sem az első-, sem a másodfokú bíróság nem tisztázta, holott ezek valóság esetén alkalmasak lettek volna az érvényesítési késedelem kimentésére és a Ptk. 326. §-ának (2) és (3) bekezdésében foglaltak alkalmazására. A Legfelsőbb Bíróság mindezeknél fogva visszautalta az ügyet új elbírálás végett a másodfokú bírósághoz. [P. törv. I. 20 051/1966. sz., BH 1966/10. sz. 5043.] 111. Az elévülés bekövetkezését a bíróság akkor állapíthatja meg megnyugtatóan, ha egyben azt is tisztázza, hogy a felek jogviszonyában nem merült-e fel olyan tény, amely az elévülés nyugvását vagy megszakadását eredményezhette (Ptk. 327., 345. §, Ptké. 85. §, Pp. 3. és 164. §). 1953 őszén a község határában honvédségi alakulatok gyakorlatoztak. E gyakorlat végeztével egy fel nem robbant gyutacsot hagytak hátra, amelyet az akkor 16 éves felperes megtalált. A felperes a gyutacsot egy kőre helyezte, majd bottal ráütött. Ennek következtében a gyutacs felrobbant, és a felperes jobb kezefejét összeroncsolta. A felperes a közel 12 évvel később, 1965. május 29. napján benyújtott keresetében az alperest havi 600 Ft baleseti járadék megfizetésére kérte kötelezni. Előadta, hogy közvetlenül a balesetet követően, de az elmúlt években is kérelemmel fordult az alpereshez, amely a segítségét előbb megígérte, majd 1965. május 20-án azt közölte, hogy nem áll módjában segíteni, forduljon a bírósághoz. Az elsőfokú bíróság a lefolytatott bizonyítás eredményeként 50%-os kármegosztást alkalmazva, az alperest 1965. január 1. napjától kezdődően havi 300 Ft járadék megfizetésére kötelezte. A másodfokú bíróság — az alperesnek a fellebbezési eljárásban előterjesztett elévülési kifogására tekintettel — az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a felperes keresetét elutasította. Ítéletében arra utalt, hogy a felperesnek a fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatásából eredő kárigénye az akkor érvényes jogszabály értelmében legkésőbb 1959-ben már elévült. Elévült azonban az alperes vétkességére alapított igénye is. A felperes ugyanis — az alpereshez intézett levél útján — csupán 1965. május 8. napján érvényesítette igényét, és minthogy ebben az időpontban a Ptk. hatálybalépésétől [Ptk. 85. § (1) bek.] számított 5 éves elévülési határidő már eltelt, követelése bírósági úton többé nem érvényes. E határozat ellen emelt törvényességi óvás alapos. A Pp. 3. §-a és 164. §-ának (2) bekezdése az igazság érvényesülésének biztosítása érdekében azt a feladatot is rója a bíróságra, hogy a per során minden olyan körülményt tisztázzon, amely a pontos tényállás megállapításához és a törvénynek megfelelő érdemi döntés meghozatalához szükséges. A perben eljárt bíróságok e kötelezettségüknek nem tettek maradéktalanul eleget. A másodfokú bíróság a jogban járatlan és jogi képviselő nélkül eljáró felperes keresetét anélkül utasította el, hogy az ügy elbírálásához szükséges valamennyi tényt megvizsgált és elbírált volna. Az alperes a fellebbezési eljárásban elévülési kifogást terjesztett elő, s ennek a másodfokú bíróság helyt adott. Az elévülés bekövetkezését 163