Polgári jogi döntvénytár. Bírósági határozatok 3. kötet, 1966-1967 (Budapest, 1968)

rülmények között valóban indokolt lehet a részletvételre vonatkozó annak a rendelkezésnek a megfelelő alkalmazása, amely szerint a vevőnek átadott dolog elpusztulásának vagy értékcsökkenésének veszélyét — a tulajdonjog fenntartása esetében is — a vevő viseli [Ptk. 381. §-ának (4) bekezdése]. Nem alkalmazható azonban ez a rendelkezés az olyan sajátos tartalmú szerződésre, mint amilyent a felek kötöttek egymással, mert ez szemben állna a szerződés gazdasági céljával, és méltánytalanul sújtaná az egyik szerződő felet. Egyébként is a Ptk. 381. §-ának (4) bekezdésében foglalt rendelkezés jogpolitikai indoka az, hogy a fizetési kedvezményben részesülő vevő, aki a megvett dolgot már birtokolja és hasznait szedheti, a kárveszélyviselés szempontjából ne kerüljön kedvezőbb helyzetbe annál a vevőnél, aki a vételárat a dolog átvételekor nyomban megfizeti. Ez a jogpolitikai szempont azonban a szóban forgó tartalmú szerződések esetében nem jöhet figyelembe. A tenyésztő a szaporítás céljából átvett állatot birtokában tartja ugyan, azonban a vállalat érdekeit is szolgáló meghatározott rendeltetéssel, az állatot hasznosítani valójában nem tudja, hanem azzal kapcsolatban — az állat vemhességére tekintettel — komoly kötelezettségei vannak (megfelelő gondozás, gyógyítás, kímélés stb.), majd pedig a szaporulatra vonatkozóan kell eleget tennie a szerződésben vállalt kötelezettségeinek. Nyilvánvaló tehát, hogy ilyen körülmények között a tenyészállat ellenértékének meghitelezése nem vonható azonos elbírálás alá az említett kötelezettségekkel nem járó puszta adásvételi szerződés alapján fizetendő vételár meghitelezésével. A Ptk. 381. §-ának (4) bekezdésében foglalt rendelkezés az említett tartalmú szerződésekre analógia útján sem alkalmazható. De nem állapítható meg az sem, hogy az alperes a kárveszély viselését elvállalta. Ilyen nyilatkozatot az alperes sem a szerződésben, sem pedig azon kívül nem tett, s ilyen elvállalásra sem a szerződés tartalmából, sem pedig az ügy összes körülményeiből nem lehet következtetni. Az a szerződéses kikötés, hogy az alperes az üsző meghitelezett ellenértékéért anyagilag „felelős", továbbá hogy az alperes az üsző teljes ellenértékét akkor köteles megtéríteni, ha az állat olyan körülmények között hullik el, vagy éri károsodás, ami miatt az Állami Biztosító a kárt nem téríti meg, éppen arra utalt, hogy a szerződés valóságos tartalma szerint az alperes „felelőssége" csak felróható magatartással okozott kár esetében áll be. A „kihelyezett vemhes üsző" biztosítását a felperes szervezte meg, s a felperes és az Állami Biztosító között létrejött megállapodásnak felelt meg az, hogy az Állami Biztosító a biztosítási szerződésben a biztosítási esemény bekövetkezésének esetére nem a teljes érték, hanem annak csak a 80%-a megtérítését vállalta. A felperes ennek ismeretében létesítette az alperessel az említett tartalmú „megállapodás"-t, tehát tudta azt, hogy az üsző elhullása esetében az Állami Biztosító nem 8500 Ft-ot, hanem csak 6800 Ft-ot fizet, feltéve, hogy a fizetési kötelezettség alól mentesítő ok nem forog fenn. A Ptk. 556. §-ának (1) bekezdése értelmében pedig a biztosító csak szándékos vagy súlyosan gondatlan károkozás esetében mentesül a fizetési kötelezettség alól. Mindebből az következik, hogy a „Megállapodás" 5. pontjában foglalt az a 117