Csiky Ottó (szerk.): Polgári elvi határozatok. A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának irányelvei, elvi döntései és állásfoglalásai (Budapest, 1988)

idő csak az értesítés megtörténtét követő három óra elteltével kezdődik, feltéve, hog} a kocsi ebben az időpontban kiszolgáltatásra készen áll (47. cikk 5. §). A vasút az átvevő által kirakandó küldeményekre vonatkozó értesítési kötelezettségének akkor tesz eleget, ha az értesítést tartalmazó táviratot feladta, az átvevőt távbeszélőn értesítette, az értesítést küldönccel kézbesítette, illetőleg a közlést a posta üzenetközvetítő szolgálatának átadta, vagy az értesítést küldönccel igazoltan megkísérelte (40. cikk 4. §). Ha az átvevő a küldeményt a kirakási határidő alatt nem rakja ki, a kirakási határidő lejártától a késedelem idejére a díjszabásban megállapított kocsiálláspénzt köteles fizetni (47. cikk 7. §). Ezek a szabályok a fuvarozási jogviszony sajátos természetével vannak összefüggésben, így a 40. cikk 4. §-ában foglalt az a rendelkezés is, amely meghatározza, hogy a vasút mikor tesz eleget az értesítési kötelezettségének. Az értesítés módjától függ, hogy ez melyik időpontban következik be. Távbeszélő és küldönc igénybevétele esetén az értesítés tényleges megtörténte, illetőleg a küldönc útján történt értesítés igazolt megkísérlése szükséges, távirati értesítés esetén elegendő a távirat feladása, a posta üzenetközvetítő szolgálatának igénybevétele esetén pedig a közlésnek a posta részére való átadása. Az utóbbi két esetben is azonban a jogszabályalkotó nyilvánvalóan azt a tipikus esetet tartotta szem előtt, hogy nincs már eleve akadálya a távirat, illetőleg az üzenetközvetítő szolgálatnak átadott közlés olyan időpontban való kézbesítésének, amikor az átvevőnek még egyáltalán módjában áll a kirakásról késedelembe esés nélkül gondoskodnia. Fel sem tételezhető olyan szabályalkotói szándék, amely hátrányos jogkövetkezményekkel kívánta volna sújtani az átvevőt akkor is, ha a vasút az értesítésnek tudatosan olyan módját választja, amely mellett az értesítés nyilvánvalóan nem érkezhet meg kellő időben az átvevőhöz, s ezért a kirakást — teljesen önhibáján kívül — már eleve csak késedelemmel végezheti el. A VÁSZ 40. cikkének 3. §-a szerint az értesítés távbeszélőn, távbeszélő összeköttetés hiányában küldönccel írásban vagy pedig táviratban történik, az átvevő és a rendeltetési állomás azonban írásban az értesítés egyéb módjára vonatkozóan is megegyezhet. Az értesítésnek tehát elsősorban távbeszélőn kell történnie, ami a legbiztosabb és leggyorsabb módja annak, hogy az átvevő a küldemény megérkezéséről valóban tudomást szerezzen. Távbeszélő összeköttetés hiányában a vasút küldönc vagy távirat útján köteles az átvevőt értesíteni. Kifejezett rendelkezés nélkül is nyilvánvaló, hogy a vasút az értesítésnek csak azt a módját választhatja, amely mellett — tudomása szerint — az értesítés kellő időben ténylegesen meg is történhet. Ha a VÁSZ — a jogviszony sajátosságára figyelemmel — különös szabályozást tartalmaz is a fuvarozásra vonatkozóan, ez nem jelenti azt, hogy a fuvarozási szerződés esetében a polgári jogunk alapelveinek nem kell érvényesülniük. Márpedig a Ptk. 4. §-ának (3) bekezdése értelmében a polgári jogi viszonyokban a szocialista együttélés követelményei szerint, kölcsönösen együttműködve kell eljárni. Az együttműködést elsősorban a kötelezettségek pontos teljesítésével és a jogok rendeltetésszerű gyakor188