Büntetőjogi döntvénytár. Bírósági határozatok 6. kötet, 1974. január - 1975. december (Budapest, 1977)

— a bűntett megállapítását nem zárja ki, a Btk. 269. §-ában foglalt rendelkezés szerint az elkövető büntetlenségének egyetlen előfeltétele, hogy a becsület csorbítására alkalmas tény valónak bizonyuljon. Az adott ügyben a terhelt az ÁFÉSZ-igazgató előtt, tehát más előtt azt a becsület csorbítására alkalmas tényt állította, hogy a magánvádló 100 forintot a bolti bevételből eltulajdonított. A Btk. 269. §-ának megfelelően lefolytatott eljárás során az állított tény nem bizonyult valónak. Ehhez képest magatartása a rágalmazás vétségének minden törvényi tényállási elemét kimerítette, és nem járt sikerrel az a további eljárás sem, amely az adott bűncselekménnyel kapcsolatos büntetlenségi előfeltétel meglétének bizonyítására irányult. Tévesek tehát a törvényességi óvásnak azok a megállapításai, amelyek a rágalmazás tényállásszerű megvalósulását is kétségesnek ítélik. (Nem más előtt hangzott el a gyanúsítás, nem is alap nélkül stb.) A megfontolások körén kívül kellett hagyni azt az érvet is, hogy a magánvádló sem tudta bizonyítani, hogy a terhelt valótlant állít. A valóságbizonyítás kockázata az elkövetőt terheli, és a bizonyítási teher nem fordítható meg. Ebben az ügyben a törvényességi óvás lényegéből kiindulva elsősorban nem is a rágalmazás vétségének tényállásszerű megvalósulását, hanem azt kellett vizsgálni, hogy az adott elkövetési körülmények között a terhelt magatartásának van-e büntetőjogi rosszallást igénylő társadalomra veszélyessége, kizárja-e a terhelt tevékenységének társadalomra veszélyességét az a körülmény, hogy csak hivatali felettese előtt és olyan tényt állított a magánvádlóval kapcsolatban, amely tényre utaló gyanú feltárása is állampolgári és beosztásából fakadó kötelessége volt. Az ítélkezési gyakorlatban már számos olyan döntés született, amely a szocialista társadalmi viszonyok sajátosságait elemezve a bírálat szabad gyakorlásának, a hivatali kötelesség teljesítésének körében a becsületsértő magatartások társadalomra veszélyességének hiányát állapította meg. Valóban minden állampolgártól elvárható, egyes munkakörökben pedig különös súllyal is jelentkezik az a kívánalom, hogy felfedjék a társadalom fejlődését zavaró vagy nehezítő jelenségeket; a Btk. 308. §-ának (1) bekezdése — például — bűncselekménnyé is nyilvánítja azoknak a közömbösségét, akik hiteltérdemlő tudomásuk ellenére elmulasztják a társadalmi tulajdont károsító cselekmények feljelentését. Másfelől az emberi méltóság büntetőjogi védelme az emberi szabadságjogoknak alkotmányunk által elismert társadalmi jelentőségéből következik. Ezért a büntetőjognak és a jogalkalmazásnak az is a feladata, hogy megtalálja a becsület védelmének és a vélemény szabad vagy szükséges nyilvánításának a helyes viszonyát. A Btk. tételes szabályozása erre azt a megoldást kínálja, hogy a 269. § szerint büntetlenséget élvezzen az elkövető, aki közérdek vagy jogos magánérdek indokoltságával, bár a becsület csorbítására alkalmas, de valónak bizonyult tényt állít. A törvény azonban nem ad módot felmentő rendelkezés meghozatalára az esetleg jóhiszemű és a köz érdekétől vezettetve elkövetett rágalmazás esetében sem, ha a becsület csorbítására alkalmas tény utóbb nem bizonyul valónak, akár mert objektíve nem igaz, akár mert utólag 387