Büntetőjogi döntvénytár. Bírósági határozatok 2. kötet, 1963. november - 1965. december (Budapest, 1966)

Közvetlenül a verekedés után a közelben lakó tanácstag megjelent a helyszínen, akinek kérdésére a még akkor életben levő sértett azt válaszolta, hogy „a Beszkártos, a fia és a haverja szúrtak meg". Ugyanekkor a sértett felesége azt kiáltotta a II. r. vádlott felé: „Gyilkosok, megölték az uramat", mire a II. r. vádlott azt kiabálta vissza: „Azt is akartuk, hogy dögöljön meg az a rohadt tróger". A sértett a verekedés során számos sérülést szenvedett, többek között késtől származó sérüléseket is. Számos sérülés volt a jobb felső karon, a mellen, a bal lábon. A jobb mellkasszélen, felül, a középvonaltól 3 centiméternyire levő sérülés okozta a sértett halálát, mert e sebből olyan erős vérzés indult meg, hogy azonnali orvosi beavatkozás sem segített volna. Az első fokú bíróság e tényállás alapján törvénysértés nélkül állapította meg, hogy a vádlottak emberölésben bűnösek. Törvényes az első fokú bíróság álláspontja, hogy a vádlottak a cselekményüket társtettesekként követték el. Helyesen utalt az első fokú bíróság e vonatkozásban a bírói gyakorlatra. (BJD 57. sz.) E mellett azonban a III. r. vádlott vonatkozásában a Legfelsőbb Bíróság arra mutat rá, hogy e vádlottnak kiemelkedő tevékenysége volt ama helyzet megteremtésében, amelyben az I. r. vádlottnak módjában volt a sértettet késsel úgy megszúrnia, hogy utóbbi ennek következtében a halálához vezető súlyos sérüléseket szenvedett. Behatóan vizsgálta a Legfelsőbb Bíróság azt, hogy a vádlottak szándékegységben tevékenykedtek-e a sértett sérelmére, mert a szándékegység a társtettesség megállapításának előfeltétele. A II. r. vádlottnak a tényállásban is kiemelt nyilatkozatai: ,,... hozd a nagy kést", „szúrd le", „azt is akartuk, hogy dögöljön meg az a rohadt tróger", valamint a két család közötti elmérgesedett viszony nem hagynak kétséget az iránt, hogy a II. r. vádlottnak a szándéka már az események kezdetén is emberölésre irányult, tehát férjével teljes szándékegységben cselekedett. Az a légkör, amely a két család közötti helyzetet jellemezte, a IV. r. vádlottra sem maradt hatástalan. Hallotta anyja hívását, amely komoly összetűzés eshetőségét mutatta. Amikor a IV. r. vádlott is kirohant a lakásukból, nyomban belekeveredett a verekedésbe, amelyből maga is kivette a részét, sőt kalapáccsal igyekezett a sértettet ártalmatlanná tenni. Tanúja volt annak, hogy apja és a sértett ásóval, késsel hadakoznak egymás ellen, így tudata legalább ekkor átfogta a tettlegesség valóságos célját, nem lehetett kétsége aziránt, hogy vádlott-társai a sértett életére törtek. Ennek ellenére a dulakodásban továbbra is részt vett, sőt a már földön fekvő sértett felé szúrt, majd ennek eredménytelenségét látva annak fejét ököllel ütötte. A IV. r. vádlott szándékára jellemző az a tanúvallomás, hogy „a IV. r. vádlott kijött a verekedés után az ajtóba", s ekkor apjának azt mondta, hogy „apu, a másik szomszédot is agyon kellene verni". A IV. r. vádlott fentebb kiemelt magatartására figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság is úgy találta, hogy a verekedésben ő is apjával szándékegységben vett részt. A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint a IV. r. vádlottéhoz hasonló a helyzet a III. r. vádlott esetében is. A III. r. vádlott a sértettet nem ismerte, vele korábban nem volt semmiféle nézeteltérése. Indokolatlan tehát annak feltételezése, hogy a III. r. vádlott