Büntetőjogi döntvénytár. Bírósági határozatok 2. kötet, 1963. november - 1965. december (Budapest, 1966)

igazságnak megfelelően miképp kell minősíteni és az ilyképp saját maga által megállapított minősítést veszi alapul a Btk. 176. § (2) bekezdésének alkalmazásánál. Ez az álláspont azonban tarthatatlan, mert azzal járna, hogy a hamis tanúzás tárgyában eljáró bíróságnak le kellene folytatnia az alapügyben szükségesnek mutatkozó egész bizonyítást, ami egyfelől rendkívüli — éspedig felesleges — terhet jelentene, másfelől azzal a feloldhatatlan következménnyel is járhatna, hogy a hamis tanúzás megállapítása után meginduló perújítási eljárás során az alapügyben ítélkezésre hivatott bíróság esetleg egészen más tényállást és ehhez képest egészen más minősítést állapítana meg, mint a hamis tanúzás során eljárt bíróság. Van olyan álláspont is — és ezt foglalta el a jelen ügyben eljárt első fokú bíróság —, hogy a Btk. 176. § (2) bekezdés alkalmazása szempontjából az az irányadó, hogy az alapügyben eljárt bíróság azt a bűntettet, amelyre a hamis tanúzás vonatkozott, miképp minősítette. A jelen ügy előzményét képező alapügyben a bíróságok O. L.-t felmentették ugyan, két vádlott társa terhére azonban nem emberölés kísérletét, hanem súlyos testi sértést állapítottak meg. Mivel ezt a bűntettet a törvény három évig terjedő szabadságvesztéssel rendeli büntetni, a vádlottak által elkövetett hamis tanúzás — ezen álláspont szerint — a Btk. 176. § (2) bekezdés b) pontja szerint minősül, mert öt évet meg nem haladó szabadságvesztéssel fenyegetett bűntettre vonatkozott. Ennek az álláspontnak a tarthatatlansága azonban ugyancsak nyilvánvaló. Ha ugyanis helyes volna ez az álláspont, akkor a hamis tanúzást rendszerint egyáltalában nem lehetne minősíteni olyan esetekben, amikor az alapügyben a vádlottat, illetve a vádlottak mindegyikét felmentették, mert ilyenkor ott a bűntett minősítésére általában nem is kerül sor. De ettől eltekintve, nyilván helytelen és az igazságérzettel is ellenkezik az olyan álláspont, amely a hamis tanúzás társadalomra veszélyességének értékelésénél és ehhez képest a büntetés kiszabásánál abból a minősítésből indul ki, amely éppen a hamis tanúzás folytán, az objektív igazságnak meg nem felelő, tehát hamis tényállás alapján nyert megállapítást. A most elemzett két állásponttal ellentétben a megyei főügyész már a vádiratban, majd a fellebbezési óvásban is azt az álláspontot képviselte, hogy a törvény helyes értelme szerint a Btk. 176. § (2) bekezdésének alkalmazása szempontjából az a minősítés az irányadó, amelyre az alapügyben a vád akkor irányult, amikor a bíróság előtt a hamis vallomás elhangzott. A legfőbb ügyész ugyancsak ezt az álláspontot tette magáévá. A Legfelsőbb Bíróság a maga részéről ezt az álláspontot tekinti olyannak, mint amely a törvény helyes értelmének megfelel. A törvényhozó az életben rendszerint előforduló eseteket szem előtt tartva rendezi az életviszonyokat. A rendszerinti eset pedig az, hogy a bíróság előtti hamis tanúzást akár tettesi, akár részesi minőségben elkövetők már az idéző végzésből, de egyébként is tudják, hogy milyen bűntett miatt folyik az eljárás és a hamis tanúzást ebben a tudatban követik el. A hamis tanúzást elkövető személy rendszerint éppen azt akarja, hogy a büntető ügyben eljáró bíróság a hamis vallomás eredményeképpen ne a vád szerinti minősítést megvalósító, hanem — a vádlott javára vagy terhére — attól eltérő tényállást állapítson meg. 15* 227