Büntetőjogi döntvénytár. Bírósági határozatok 2. kötet, 1963. november - 1965. december (Budapest, 1966)

A bűntett elkövetői 23. § 2437. Társtettesség megállapítása súlyos testi sértésnél. Az irányadó tényállás szerint az I. r. vádlott a sértett nyakát hátulról elkapta és a száját befogta. Ez idő alatt a vádlott társai a sértettet ütlegelték. Nem volt tehát megállapítható, hogy az I. r. vádlott is ütlegelte volna a sértettet, és így a ténylegesen keletkezett súlyos testi sértés közvetlen okozásában részt vett volna. Az első fokú bíróság ezen okfejtést alapul véve nem állapította meg az I. r. vádlott terhére a súlyos testi sértést. Ez az állásfoglalás téves. Az I. r. vádlott a vádlott-társaival együtt szándékegységben, a sértett lefogásával bántalmazta a sértettet. Az előző elhatározásuk alapján kétségtelenül tudott volt mindegyik vádlott előtt, hogy ha kell, a sértettől erőszakkal is elrabolják értékeit. Az erőszak megkezdésére a II. r. vádlott ökölcsapása adott jelt, amelyre az I. és III. r. vádlottak azonnal beavatkoztak; a cselekményeik szervesen kiegészítették egymást. Ilyen körülmények mellett pedig társtettesség jön létre akkor, ha az egyik vádlott a sértettet lefogja, a másik pedig ütlegeli. Ennek folytán a Legfelsőbb Bíróság az I. r. vádlott cselekményét a Btk. 257. § (1) bekezdés második fordulatában meghatározott súlyos testi sértésnek is minősítette. (BJD 57. sz.) [Legf. Bír. Bf. I. 73/1964. sz.] [4018.] 2438. Társtettesi tevékenység elhatárolása a bűnsegédi tevékenységtől. Az irányadó tényállás szerint a vádlottak egyetértettek abban, hogy a gépkocsi megszerzése céljából olyan erőszakos cselekményt hajtanak végre, amely szükség esetén a gépkocsi elvitelét megakadályozni akaró személy megöléséig terjed. Az adott helyzetnek megfelelően, a cselekményük végrehajtása során rájuk háruló feladatokat megosztották; az I. r. vádlott feladata a gépkocsi elvezetése, s ennek biztosítása céljából a II. r. vádlott feladata az említett erőszakos cselekmény végrehajtása volt. A sértett a helyszínen meglepetésszerűen, hirtelen jelent meg, s ezért a vádlottak a cselekményt nem az eredeti elgondolásuknak megfelelően hajtották végre; az I. r. vádlott ugrott ki a kocsiból és a mellé helyezett bajonettet felragadva, azt a sértett hasába döfte. A II. r. vádlott erőszakos cselekményére, a gépkocsi elvitelének biztosítása céljából, így már nem kerülhetett sor: ő már csak akkor került szembe a sértettel, amikor az I. r. vádlott a sértett megszúrása után a helyszínről elmenekült. Ekkor tartotta pisztolyát a sértettre azzal a felszólítással, hogy „ne mozduljon, mert lövök"; majd az úton közeledők miatt ő is elmenekült. Minthogy a vádlottak az emberélet kioltásáig terjedő erőszakos cselekmény végrehajtására megállapodtak, s minthogy a II. r. vádlott tudta, hogy az I. r. vádlott is rendelkezik ölésre alkalmas eszközzel, amely a gépkocsiban a kezeügyében van, és így számolnia kellett azzal, hogy azt az I. r. vádlott — egyező szándékuknak megfelelően — ha a helyzet hozza magával, a szükséghez képest használhatja is: a Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint annak a körülménynek, hogy a szándékegységben levő vádlottak közül az erőszakos cselekményt — eredeti 2» 19